HANGBAN UTAZÓ
Irodalmi forgatókönyv
Bartók Béla népdalgyűjtő korszakáról
Írta és szerkesztette: Sipos István
Szerény vállalkozásunk több célkitűzés megvalósítását is szolgálná.
Egyrészt, a sajátos játékfilmes kerettörténet segítségével, fontos dokumentumokkal ismertetné meg a szélesebb közönséget, másrészt, a forgatókönyvben javasolt Bartók-média-univerzum megteremtése, a rendszer szerkezetének nyitott jellege, s kivált az új technikai és formanyelvi eszköztár, - reményeink szerint - ösztönözni fogja a kortárs művészeket a Bartók életmű feldolgozásának folytatására.
A vitatható kerettörténet védelmében előzetesen annyit mondanék (mindössze), hogy az ötletben rejlő bensőséges megközelítés révén lehetővé válna a téma jelentőségéhez viszonyított moderált költségvetésű film kivitelezése, valamint, a rokon műfajok nyelvezetének ötvözése is.
A főcím Bartók Béla érettségiző fotóján jelenik meg:
HANGBAN UTAZÓ
A főcím-fotó alatt Bartók örök érvényű életprogramjának szövegét halljuk, melyet Édesanyjának 1903-ban a Traunsee partján fogalmazott meg:
„Kell, hogy minden ember, midőn férfiúvá fejlődött, megállapítsa, minő ideális cél érdekében akar küzdeni, hogy e szerint alakítsa egész munkálkodásának, minden cselekedetének minéműségét. Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát. Azt hiszem, eddig is tanújelét adtam e szándékomnak, kevésbé jelentős és fontos cselekedeteimmel, melyek csekély erőmből kiellettek, egyaránt”
A kerettörténet napjainkban játszódik. Egy újpesti zeneiskolában az évzáró zongoravizsgán az ifjú Bartók arcvonásaira, tekintetére emlékeztető 13 éves Zaránd István éppen Bartók „Tizenöt magyar parasztdal” című zongoraművét adja elő.
A vizsga végén egy informatikai vállalat képviselője, Péter megajándékozza részvevőket cégük Bartók demo-lemezével, emlékeztetve arra, hogy az újpesti zeneiskola egyike azon kivételeknek, ahol Bartók és Kodály első népdalgyűjteményére előfizettek. Elmondja, hogy cégük Bartók életével és életművével kapcsolatos összes dokumentumanyagot feldolgozza, s azokat a növendékeket, akik értenek a számítógép kezeléséhez s ezzel az interaktív-rendszerrel meg akarnának ismerkedni, szívesen látják vendégül egy 60 perces bemutatóra.
István, aki zongora-építés mesterségét szeretné a későbbiekben elsajátítani, megjelenik a bemutatón, ahol Péter néki is elmagyarázza a rendszer működtetésének alapelveit. Miután a gépben már minden fellelhető fiktív és dokumentumanyagot betápláltak, így, Istvánnak csak azt kell eldöntenie, hogy mi érdekli Bartók-világából… a választott témakörben aztán megtekinthet egy előre megszerkesztett, 60 perces programot, vagy ha másképpen dönt, akkor saját maga építhet fel a kincsestárból egy mozaikszerű, szabadasszociációs „ajándékműsort”…
Péter bemutatja a vezérlő hihetetlen gazdagságú menü-lapját, s miután meggyőződik róla, hogy István otthonosan mozog a számítógép háza táján, átmegy a szomszéd szobában és ellenőrzi a fiatal növendék által végzett műveleteket.
A menü-lapot felváltó Bartók-portré lassan egy hatalmas élőfához hasonló informatikai rendszerré rajzolódik át, melyben Bartók életútja formálja a gyökérzetet, s a lombkoronából virágoznak ki művei.
István természetesen az általa játszott mű eredet-történetére kíváncsi leginkább. Áttekinti Bartók ifjúkori életművét, felnagyítja a „Tizenöt magyar parasztdal” fejtáblát, s először is, Kocsis Zoltán előadásában meghallgatja a jól ismert zongoramű legszebb dalait. Meglepi az előadóművész átszellemült játéka.
Az első dalt, Kocsis rubato-játékát négy kameraállásból rögzítették, melyek képe a képernyő alján folytonosan látható, így aztán István kedvére választhat a közelebbi vagy távolabbi beállításokból.
A következő percben megszólaló „Andante” dallamára viszont, vonatablak előtt elsuhanó tájak, nyájukat terelgető juhászok, hófedte hegycsúcsok tárulnak István szeme elé, miközben, fekete-fehér vagy barnás színezetű Bartók-fotóportrék tűnnek elő és távolodnak el az „általa kijelölt messzeségben”…
István menetközben változtat a fotók formáján, a kép-együttes színvilágán, majd a vezérlőn át a „Ballade” című dalt jelöli ki háttérzenének.
A gép jelzi, hogy ez a komor ballada Kocsis Zoltán előadásán kívül korabeli gépzongora feldolgozásban is hallható, s ezzel egy időben az emlékeztető-táblán pedig megjelenik annak a hat parasztdalnak és Bartók mindazon műveinek cím-listája, amelyeket a szerző saját előadásában valaha is rögzítettek.
István az „Este a székelyeknél” darabot választja, melynek
feldolgozása újfent meglepi…
Először is a képernyőn aranyszínű csillagokkal jelölt három „parancs-szó” jelenik meg. Mindegyik „parancs” egy-egy műfajbeli feldolgozást jelent: *dokumentum, **rekonstrukció, ***fikció.
István a dokumentációs feldolgozást választja, s a gép azonnal visszajelzi, hogy Bartók előadásában mindössze az „Allegro barbaro” című zongoraműnek van meg az archív hang- és képanyaga...
*A zene első hangjaira képernyőn lassított archív-filmfelvételen megjelenik Bartók Béla…
Megdöbbentő élmény. Szinte képkockáról-képkockára lassítva fordul velünk szemben. Pillantása szirom-röptű, tekintete átható… A balkéz gyorssodrású kísérő-játéka drámaivá formálja a szép dallamot, s így az arckifejezés egyre inkább talányossá válik: a pillanat öröklétnek tűnik, és mégis elmúlik. Van egy ideje az életnek is és van egy élete a filmnek is.
A kimerevedő fotóból fokozatosan egy esthajnali falukép bontakozik ki madártávlatból, melyre Bartók Béla drámai mondata rajzolódik ki. A betűk különös formálása labirintus-rendszerre emlékeztet:
*„Bizonyos hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma se lesz, tán az egész magyar nép és a magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt.”
***A betűk-oszlopsora között megjelenik egy ember hátizsákkal. Lassan halad előre. Ahogyan közelebb kerülünk hozzá, ráismerünk az ifjú Bartók jellegzetes ruhájára, amelyben a népdalgyűjtés idején viselt. A szép falunak különös hangulatot kölcsönöz, hogy minden utcája néptelen, sőt, egy idő után rájövünk, hogy a házak is lakatlanok, a templom pedig omladozik…
*Narrácíó: „A kérlelhetetlen sorok elé nincsen odajegyezve: „Mégis bízom.” De aki elgondolkodik Bartók sorsának kőbe véshető, kikezdhetetlen testamentumán, aki érzékenyen figyeli zenéjét, újra és újra hallja ezt a hitvallást. A gyötrelmes reménynek ennél szebb, igazabb hangját ebben a korban nem szólaltatták meg zenébe sehol.
(Közben csendesen a Concerto dallamait halljuk.)
Hiába zsugorodik a gyorsaság hálójába nyűgözött Föld, hiába próbáljuk a magyarság helyébe is mindenütt az emberiség emelkedett fogalmát iktatni, az elindító és megtartó közösség vonzása, a hovatartozás súlya a világjáró ifjakra, az idegenbe szakadt idősebbekre egyaránt súlyosbodó teherként nehezül. Egy XX. századi kis nép sorsának értelméről bölcsebb eligazítást, egyetemesebb választ kaphatnánk-e máshonnét, mint éppen Bartók zenéiből és írásaiból. Van-e messzebb szóló, érvényes tanulságokban példaszerűbb magatartás, mint ahogy ő viselkedett itt Kelet-Európában, a hazai és szomszédos nacionalizmusok oda-vissza ádázkodó viszályai, lélekcsábító szélsőségei közt?”[1]
*Újabb felirat jelenik meg:
„A kezdetek kezdetén…”
**A „Piros alma” című népdal szép dallamát halljuk a távolból, s ahogyan Bartók közeledik a hangforráshoz, az egyre erősebb lesz:
Piros alma leesett a sárba,
Ki felveszi, nem veszi hiába,
Ki felveszi, nem veszi hiába…
***Egy lány énekel a tornácon munka közben.
Bartók jegyzetfüzetet vesz elő és gyorsan kottázni kezdi a következő, „Száraz ágtól messze virít a rózsa” című népdalt, (melyet „Székely népdal” címen tesz közzé 1907-ben.)
*Narráció: A műértők Bartók alkotó géniuszát Bach és Beethoven géniuszával tartják egyenrangúnak. Virtuóz zongoraművészként ünnepelték világszerte. A Zeneakadémia egyik legkiválóbb tanára volt.
Ennek ellenére „Bartók a népdalokkal foglalkozott legszívesebben, s a tevékenység később valósággal szenvedélyévé vált. 1904-ben egy véletlen folytán felvillant Bartók előtt az igazi népdal, amely azután teljesen rabul ejtette.”[2]
„A sorsokat döntő véletlen úgy hozta, hogy Bartók a Fischer család vendégeként, éppen Észak-Magyarországra vonuljon vissza 1904. nyári remeteségébe, a Gömör-Kishont vármegyei Gerlice pusztára, ahol a természet és az ősi kelet-európai paraszti életmód majdnem érintetlen volt még. Pozsony német polgárvilágából, az Alpokban töltött nyarakból, Pest nemzetiszínű asszimiláns levegőjéből hirtelen a végekre került. Mint mindenütt, itt, Ratkó vidékén is sokat sétált, láthatta és halhatta az évszázados feudális-paraszti lét megnyilvánulásait. De parasztdalt talált a házban is: szolgált ott egy kibédi, székely parasztlány, aki szívesen énekelt. Már előző évben is láthattuk Bartók érdeklődését a magyar népdal iránt. Mostanra, úgy látszik, bizonyos csömört keltett benne az addig ismert nótakincs. Mintha a parasztének másképp hangzana!”[3]
***Áttűnésben az idős Bartók jelenik, Mácsai Pál alakításában. Csalán utcai villájában sétálva emlékszik vissza erre az időszakra:
*”Őszintén bevallom, egészen 23 éves koromig azt hittem… csakis ez fajta magyar népdal (a nóta) van a világon. Akkor azonban – 1904-ben – kezdtem ráunni erre a túlontúl ismert anyagra. Felismertem, hogy a tévesen népdalnak hitt magyar dalok - valójában többé-kevésbé triviális műdalok – kevés tanulságot nyújtanak. Gondolkodóba estem: vajon csakugyan nincs-e több magyar népdal a világon? Vajon nem tudnak-e a falusi egyszerű emberek olyan nótákat, amiket mi városiak nem is ismerünk?
Egy véletlenül kínálkozó alkalmat felhasználva próbaképpen meghallgattam egy székely falusi lányt, Dósa Lidit.
(*Emlékfotókat néz közben.)
Lejegyeztem éneke nyomán egyszeribe 5-6 dalt, csupa teljesen ösmeretlen dallamot, és ami még fontosabb, olyan dallamokat, amelyek teljesen elütöttek az ismert városi magyar nóta-típusoktól. Ez az első kísérlet határtalan lehetőségek felé mutatott utat: elhatároztam, hogy rálépek erre az útra, kellő előkészület után.”[4]
*Korabeli filmfelvételeken elevenedik a nagyvárosok élete: először Budapest utcaképeit látjuk…
*Narráció: Ezzel párhuzamosan Bartók első szakmai és emberi kudarcait éli, melyek fokozatosan eltávolítják a művelt polgári osztályoktól is:
1905-ben a Scherzo bemutatójának első próbáján a Filharmonikusok olyannyira készületlennek mutatkoznak, hogy Bartók feldühödve kirohan és visszavonja a darabot. Életében nem is adják elő.
Anyagilag is nehéz helyzetbe kerül, ahogyan ő mondja, krónikus „takarmányhiányban” szenved, s innen datálható életre szóló pénzügyi borúlátása is.
*Ezután Párizsról látunk korabeli filmfelvételeket:
Augusztusban pedig éppen leginkább szeretett városában, a párizsi Rubinstein zeneszerzői és zongoraversenyen elszenvedett kettős fiaskó után zeneszerzői kételyekkel telítődik, egyre inkább elszigetelődik és egy mélyre ható emberi válság kezd erőt venni rajta:[5]
**„Mindenkinek iparkodnia kell mindenek felett lebegni, ne érintse őt semmi, legyen teljesen független, teljesen közömbös. Csak így fog megbékülni az elmúlással, az élet céltalanságával.” – olvassa Jurkovics Irma a szeretett zeneszerző 1905 nyarán Párizsból írt sorait...
- *Narráció: Nem összefüggő bölcselet, de olyan lelkiállapot, amely évekre szól és összefonódik a legépítőbb programmal, amit Bartók ugyanebben a levélben magának és a nemzetnek Párizsban megfogalmazott:
**Közben virtuális animáció: Bartók arcát korabeli párizsi helyszíneken fedezzük fel…
*Dolgozni, tanulni, dolgozni, tanulni, és harmadszor is dolgozni, tanulni. Így elérhetünk valamit. Mert ha a magyar népzenét más népével hasonlítjuk össze, meglepően kedvezőbb ítéletet hozhatunk. Amennyire én az idegen népek népzenéjét ismerem, a mienk jóval felettük áll, kifejező erő, változatosság dolgában. Egy olyan paraszt, aki olyan melódiát komponál, mint a mellékeltek egyike, ha gyerekkorában parasztsorsból kiállva tanult volna, biztos, hogy kiváló, nagybecsű dolgokat alkothatna. Sajna, ritka az olyan magyar paraszt, aki tudományos pályára adná fejét. Intelligenciánk majdnem kizárólag idegen eredetű (erre vall a tengersok idegen nevű magyar úri ember); pedig csak az intelligencia foglalkozhatik a magasabb értelemben vett művészettel. Márpedig, úri osztályunkban nincs erre képesség; ezekben nemzeti művészet iránt nincs szemernyi fogékonyság.”
**Időközben Bartók (animációs totál-plán áttűnésekkel) visszaérkezik a korabeli Budapestre…
*Narráció: Amint látjuk, a sorozatos csalódások, az „állandó sikertelenség” válságában sodródó ifjú zeneszerző romantikus nép-szeretetét a polgárságból kiábrándult, anti-urbános érzés is motiválja. Így aztán, ifjúkori kielégületlen és aggasztó állapotából a felfedezés mellett menekülés, kárpótlás is lesz számára a parasztdal.
*Megjelenik Kodály nemes vonású, szép arca, profilból…
*Narráció: Hasonlóképpen emlékezik vissza Kodály Zoltán is, aki 1906 augusztusában találkozik először Bartók Bélával Gruberné Schlesinger Emma otthonában, ahol a közös szenvedély, a parasztzene iránt érzett szeretet révén találnak egymásra, s korai népdalgyűjtés folyamán életre-szóló barátság szövődik közöttük.
**Bartók olyan közeliben beszél, mintha csak Istvánnak mondaná:
*”E munkámban nagy szerencsémre kiváló munkatársat találtam Kodály Zoltán személyében, aki kitűnő érzékkel és ítélőképességgel nem-egy megbecsülhetetlen útmutatást és tanácsot adott számomra zene minden terén.”
„Olyan egyedül vagyok itt, egyetlen barátomon, Kodályon kívül, nincs senkim!”[6]
**Bartók felszáll egy korabeli vonatra és a vonatablakból nézi a búzaföldeket.
*Narráció: „Kutatásomat tisztán zenei szempontból kiindulva és kizárólag magyar nyelvterületen kezdtem meg… Valami vágyódás az ismeretlen után, valami határozatlan megérzése annak, hogy igazi népzenét csak a parasztok között lelhetjük fel, vezetett bennünket első tapogatózásainkban…
*Eközben közös fotókat is látunk a munkába mélyedő Bartókról és Kodályról.[7]
*”Ezek az első kísérletek gazdag, mindaddig ismeretlen anyagot eredményeztek. A siker felbátorított, s ekkor teljes erővel nekiláttunk a gyűjtésnek, most már tökélesített rendszeres módon.”
**Bartók leszáll a vonatról, ahol családtagjai várják. Az ifjú Bartókot Szörényi Őrs személyesítene meg egyszerű, visszafogott eszközökkel.
*Narráció: „Családtagjait mindenkinél jobban szerette.” A Spanyolországi koncert-turné után sietett egyenesen Vésztőre, férjezett húgához, tudatos tervű gyűjtőként, „olyan szerszámmal, melynek láttára ámulatukban hanyatt esnek a jó békésiek”.
A fonográf volt ez, kis, primitív gép, amelyet hátizsákjában cipelt…
**Bartók Vésztőn a család előtt pakolja szét, majd szereli össze a fonográfot, miközben hangját halljuk:
*”A minden szépet leromboló találmányok kora, mintha valamivel úgy ahogy akarna kárpótolni bennünket a mérhetetlenül nagy pusztításért, nagyszerű eszközt adott kezünkbe: a fonográfot. Ennek segítségével néhány perc alatt a legcikornyásabb dallamot felvehetjük a maga épségében, természetességében, amelynek lejegyzése a fonogramból már könnyű munka.”
**Bartók hátizsákjával elindul a falvak felé: egy lovas szekérre kapaszkodik fel, majd egy másikra, mely elé bivalyokat fogtak.
*Narráció: Pornyelés, garniszálló, hiábavaló várakozás, iskolapadon való alvás és folyton-folyvást betegségek – a népdalgyűjtés nem gondtalan szenvedély. Lehetett is Bartók magatartásában akkortájt, 1906-ban, valamelyes „minél rosszabb, annál jobb”[8]…
**Bartók édesanyja, Bartók Béláné Voit Paula 1906 nyarán Vésztő-Sziladpusztán a Keresztúr-nyaralóban mosolyogva olvassa Bartók levelét. Bartók hangját halljuk:
*”Igen tisztelt Mama!
Kezdem a gyulai vasárnapokon. Az első napon – azon az emlékezetes pénteken egyáltalában nem sikerült semmi – csak épen pornyelés. Mert por volt bőven, legbővebben, meleg is, de Galgóczy nem volt sehol sem. A telefon összekötetés Benedek között megszűnt – éppen mikor oda akartam beszélni. Vágássy-dudás pedig nem jött el a vásárra…
Szombaton szerencsésen kijutottam Benedekre. Az a gazember Vágássy, aki miatt végignyaltam a gyulai vásár porfelhőit, másnap sem jött el. E. m. a. f. Vasárnap átvitt Géza Biharmegyébe a Sarkad melletti Fekete-Ér pusztára, ahol végre akadt anyag is. Ott megismertem Franckot, aki mindjárt Dobozra hívott egy napra.
** - Bartók Édesanyja előtt megelevenedik a jelenet -
Hétfőn elmentem gépemmel kanászoknak és juhászoknak közibe, délután meg este a benedeki cselédlányt fonografáltam le. Kedden reggel búcsúzóul még egy aratót hívatott be Galgóczy, azután indultam Dobozra.
A fekete-éri gazdatiszt aznap estéjére átküldött egy öreg énekest, Franck is hozott egy néhányat a vacsorára, s így este történtek a felvételek is, leírás is. Összvesen feljegyeztem arrafelé 83 dalt, és 47 felvételt készítettem. Frank nagyon szíves volt, meghívott egy pár hétre pl. október, vagy novemberben, amikor elrándulhatunk különböző szomszéd uradalmi gazdatisztekhez s átkutathatjuk az egész vidéket…”
**Az ifjú népdalgyűjtőt újabb utak várják. Esőben-sárban halad előre.
*Narráció: Hosszú lenne felsorolni hány faluban fordult meg az ifjú népdalgyűjtő: csupán az 1906-os év folyamán bejárta Békés, Pest, Tolna, Bihar Csongrád vármegyék legeldugottabb falvait és Soprontól Keszthelyen, Turánon át a feketeérpusztai Dobozig, ahol a feledésbe merülő, s általa megmentett több száz népdal legszebb darabjaira bukkant.
*Fotók és dokumentációk ábrázolják az első kiadvány mostohasorsát.
*Narráció: Budapesten időnként tanácskozásra ültek össze Kodály Zoltánnal: újjá akarták szervezni a zenei életet. Tisztán látták, mi a tennivaló: előadókat és közönséget kell nevelniük egy időben. Szeptemberben már egy népdalfüzetről „konferenciáztak”, majd 1906 végén Rozsnyai, Bartók-Kodály közös feldolgozásában és az úttörő munkát végző Vikár Béla gyűjtéseivel kiegészítve, ki is adta az első parasztdalgyűjteményt a nagyközönségnek: „Magyar népdalok énekhangra zongorakísérlettel.” A dalgyűjtemény kiadása forradalmi lépés volt, legalábbis ők annak vélték. Véget akartak vetni a sírva vigadó, búsongó nóták divatjának: „Írunk egy előszót, melyben szidjuk a b. magyar közönséget, mint a bokrot…”
A költségeket a szerzők viselték, s a kisszámú előfizető – köztük az újpesti zeneiskola -, akit sűrű levelezéssel sikerült felhajtani. Másfélezer példány jelent meg – és nem fogyott el, harminc évig.
Közben megnőtt a két fiatalember terve, már az egész népdalkincs összegyűjtésére és tudományos közzétételére szövetkeztek:
(*Animáció: közben Bartók és Kodály népdalgyűjtésének útvonalai jelennek meg a térképen)
„Felosztottuk egymás közt a kutatási területeket, hogy tervszerűen dolgozhassunk. Időnként aztán összejöttünk, ki-ki magával hozta tarisznyájában a gyűjtés eredményét. Összevettük, összeraktuk, amire külön-külön rábukkantunk, egybekevertük a külön felvett lapokra följegyzett anyagot.”[9]
**A térkép jelzett útjain feltűnik Bartók, amint hátizsákjával egy falu felé lépdel.
*Narráció: „Mit talált a falun, amit mindennél többre tartott? Megtalálta először is saját maga ösztönzését. Egy ismeretlen világot, egy rég elmúltnak vélt magyarságot teljes virágzásában; ez elegendő volt arra, hogy a magyar nép jövőjében vetett hite megújuljon. Új stílusa kibontakozásához hozzájárult aztán a francia zene. Ez a kettős hatás: a régi magyar népzene és a latin szellem szabadította fel kezdeteinek egyoldalú német tájékozódásából.”[10]
*Bartók 1907. Julius 7-én Bánffy-Hunyadról ír képeslapját Édesanyja a kőrösfői mester, Péntek György Gyugyi által faragott bútorok előtt olvassa:
**Micsoda öröm, véges végig minden kapufán szekrényeim rózsái… Hunyadtól Kőrösfőig. Kőrösfőn estefelé minden kapualjban 2-3 asszonyszemély varotassal. Szorgalmas eredeti nép. „Sahun sincs a turma, juhaim hol vadnak?” Mi ez? Megismertem Péntek Gyugyi iját-fiját, egész házát, mindössze egy konyhából és egy nagyon kis rongyosfedelű műhelyből áll.
Naponta zivatarok, tűrhető meleg, káprázatos népviselet!…”
**Bartók Csík vármegye falvaiban a legkülönbözőbb helyzetekben dolgozik:
*Narráció: 1907 nyarán Bartók elindult leghosszabb székelyföldi gyűjtőútjára. Eddig koncertjeinek honoráriumából fedezte a kutatás költségeit, most azonban az Akadémiától ezer koronás ösztöndíjat kapott.
Hat hétig vándorolt Csík vármegyében, fonográffal a hátán. Viaszhengerein gyűltek a sok munkával, vesződséggel kiásott népi dalok. Jobban vigyázott rájuk, mint saját testi épségére.
Heteken át sárban, porban gyalogolt, izzadt, fázott, nélkülözött, miközben saját szerzeményét, a II. suite negyedik tételét is hangszerelte és érlelte-komponálta első Hegedűversenyét… Szénpadláson aludt vagy kocsmaasztalra borulva, ahol pislákoló lámpavilág mellett hajnalokig dolgozott. A hűvös éjszakákon lódenkabátjával a becses hengereket takargatta, óvta…
Gyergyókilyénfalván, kissé stilizáltan, kétségbeesett és ironikus párbeszédet örökít meg , melyből kicsillant humora, „isteni nyugalma”, s a gyűjtés hű képe; a nóták, a csárdások, szent énekek, sekélyes műdalok áradatát kellett elszenvednie azért, hogy a salakban rátalálhasson a színaranyra. A bizalmatlan vénasszonyok sokszor csúfot űztek a fiatalemberből; egyik a másikhoz küldözgette:[11]
„…reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig! Ezt nem lehet tovább kibírni. Képtelenség!
Kitartás, állhatatosság, türelem – pokolba veletek – én meg megyek haza. 6 hétnél tovább ezt a színjátékot nem lehet folytatni. Még álmomban is ennek a töredékeit hallom: „Jézus tartsa meg… Honn van-e… Elmene kaszálni… Kerek ez az erdő, nem fér a zsebembe.”
Borzalom! Isten veled Gyergyó magas fennsíkja, húsvétig nem látlak.
Karácsonyig csizmát nem viselek, konzervet nem látok.
***Gyergyói-kilyénfalvi párbeszéd.[12]
Az utas: (belép) Isten áldja meg!
A parasztasszony: Jézus tartsa meg!
U: Itthon van-e az ura?
P: Nincs itthon, elmenne regvel szekervel a mezőre szénát behordani.
U: Hát hogy-mint vannak?
P: Hát mü csak megvolnánk valahogyan; bajaink es vadnak, munka es vagyon elég.
U: No no! Valahogyan csak megbirkóznak vele.
P: Hát az úr mit kéván? (kis lányához) Hojsza csak egy széket az úrnak! – Itt a szék, üljönsza le. (lányához) Erszjétek bé a malacokat!
U: Hát lássa csak olyat jöttem magától kérni, ami még nem hiszem, hogy kértek volna.
P: ?
U: Azt mondta itt a szomszédasszony, hohy maga tudna afféle régi-régi világi nótákat, amit fiatal korában még az öregektől tanult.
P: Én régi nótákat?! Ugyan ne bolondojzon velem az úr. Hi-hi-hi-hi-hi!
U: De nézze csak ez nem bolondság! Egészen komolyan beszélek! Csakis ezért jöttem le messziről, Budapestről, hogy megkeressem ezeket a régi-régi nótákat, amelyeket csakis itt tudnak!
P: Hát aztán mit csinálnak ezekvel az énekvel? Kiszerkesztik?
U: Dehogy! Arra való ez a munka, hogy ezeket az énekeket megőrizzük, hogy föl legyenek írva. Mert ha nem írjuk föl, később nem fogják tudni, hogy mit is danoltak itten ebben az időben. Mert lássa, a fiatalok már egészen más nótákat tudnak, nekik nem is kell a régi, nem is tanulják meg, pedig azok sokkal szebbek, mint a mostaniak. No úgy-e? Hát 50 év múlva már hírüket sem fogja senki tudni, ha most fel nem írjuk.
P: Úgye-e? (Szünet) Bruhahahaha – hihihihi! Nem én még sem hiszem!
U: (kétségbeesés) De nézze csak néni ezt a kis könyvet, lássa ezt mind itt írtam le. (Fütyül egy egy nótát.) Ezt Gergő Andrásné énekelte. (másikat fütyül) ezt meg Kosza Bálintné. No úgy-e maga is ismeri ezeket!
P: Aj! Elmúlt már az én időm. Nem arra való ilyen vén asszony, hogy ilyen világi énekvel foglalkojzon; én már csak a szenténeket tudom.
U: Dehogy! Maga még nem is olyan vén asszony. S a többiek, Csata Istvánné, meg Hunyadi Ignácné mind azt mondták, hogy maga nagyon sokat tud.
P: Aj nem olyan már az én hangom, hogy - - -
U: (közbevág) Nem kel ide olyan erős hang; ha csak egészen gyöngén fújja, úgy is jó lesz.
P: Fiatal legényekhez, leányokhoz kell menni, azok tudnak ám sokat!
U: Dehogy! Azok csak új nótát tudnak; de nekem arra nincs szükségem, mert az már mind megvan. Vannak itt olyan régi keserves énekek mint ez (fütyül):
Úgy-e ismeri. Mi ennek a verse?
P: Hallottam valamikor az éneket, de nem tanultam meg.
U: Vaj egyet vaj kettőt tudnék; de ilyen hamar nem jut az embernek az eszébe. Épen ha kell, nem tudok egyet se. Haj régen sokat tudtam! És sok a munka – a suj egye meg! – elveszi a kedvünket az énekléstől. Mikor még lány voltam - - -
U: Igen-igen. Gondolkozzék csak vissza, hátha eszébe jut valami a régiekből!
P: (fiához) jersze! Vidd ezt Ábrám Istvánnéhoz, odaát van kalákába’ György Félicéknitt. Gondolkozik hosszasan.) – Eszembe jutott egy.
U: (fölcsillanó reménységgel) No halljuk, halljuk!
P: Hát aztán hogy es mondjam, csak úgy szóul?
U: Dehogy! Hanggal ahogyan énekli szoktak.
P: (belefog)
Ezt a kerek erdőt járom én… Aj ez nagyon régi ének!
U: Tudom, tudom, ez nagyon szép. De nem tud még régebbit? No csak gondolkozzék.
P: Még régebbit? (Gondolkozik) – (Hirtelen léányaihoz) Kutya terengettét! Miért eresztettétek ki a libákat. Regvel, mikor bezártam volt az ajtót mondám, hogy ne erejszétek ki, csak délebédre! (Gondolkozik) – (Kínos szünet) No eszembe jutott még egy.
U: ?
P: Rózsabokorban jöttem a….
U: (közbevág) Jaj ez nem jó. Ez nem is régi, és uras nóta.
P: Ez bizon nem uras nóta, úgy fújtuk itt a falun. (Gyerekeihez) no gondolkojzatok, tük es; talán tük es tuttok valamit.
U: Az nem kell, amit a gyerekek tudnak. Az mind új nóta! Csak olyan réges-régi!
P: Hát hová es való az úr?
U: Már mondtam, Pestről.
P: Isten segélje meg! Hát házas ember-e?
U: Nem én!
P: Akkor még úrfi.
U: Az! De gondolkozzék még egy kicsit. Nem ismeri-e a „Nagy hegyi tolvaj”, „Kádár Kata” nótáját, vagy „Hová mész te 3 árva?”
P: (lesújtó határozottsággal) Nem!!!
U: Sohse halotta?
P: (ugyanúgy) Nem!!!!! De mondok még egyet az úrfinak.
U: Halljuk!
P: Mária Magdolna éneke - - -
U: Hisz az nem kell, szent ének. (Magában csöndesen átkozza a világ valamennyi szent-énekjét)
P: Hát ez megvan-e:
Képeddel alszom el, képeddel ébredek
U: (tompán) Megvan! (Fogcsikorgatva, a lehető legnagyobb nyájassággal) De valami olyan igazi falusi nótát, amit Magyarországon nem ismernek.
P: Hát ez jó lesz-e, ez nagyon régi.
Kerek ez a zsemle…
U: Ezt Magyarországon is tudják. Már megvan.
P: De amit most mondok, azt még nem írá le az úrfi:
Ezt a kerek er…
U: Hiszen ezzel kezdte! Ez nem kell (Végső lemondással visszadugja zsebébe könyvecskéjét s tollát.)
P: Szenténeket sokat tudnék. Mária Magdolna éneke - - -
U: (Megvetéssel hallgat.)
P: Ennél szebbet sohutt se hall az úrfi.
U: Nem tud-e valakit, aki ilyen régi-régi énekeket tud. A nagyanyja honn van-e?
P: Elmene takarni. – Radinába’, kalákába hallana az úrfi eleget. Ott úgy énekelünk!!
U: Jó! De nekem most kellene a nóta. Ki tud olyan énekest?
P: Sándor Gyurkáné ehejt lakik küjjel az ucca sarkon, az annyit tud, östig se győzné mind elmondani.
U: Honnan lesz-é?
P: Honn instállom, az osztonátába dolgozik. A nainya meg csöll, az es sok régiséget tud.
U: Hát akkor hozzá megyek.
P: Menjen az úrfi hézzá, sokat tud, ha egy-két deci pálinkát megiszik.
U: ! merre is menjek.
P: Nem eherre, tovébb az út. Ahajt rövidebb az út.
U: Köszönöm, köszönöm, Isten áldja Meg!
P: A mindenható segélje meg!
U: (megtörve távozik)
**Bartók leszáll a szekérről, leveszi háti zsákját és gyalog folytatja utját a meredek ösvényen.
*Bartók hangja (off): „Nehéz elképzelni, milyen rengeteg munkával, erőfeszítéssel járt ez a gyűjtés. Hogy a civilizációtól érintetlen zenei anyagot fellelhessünk, olyan falvakat kellett felkeresnünk, melyek a lehető legtávolabb estek a civilizáció központjaitól és a közlekedési vonalaktól. Abban az időben még igen sok ilyen falu volt Magyarországon. Ha régebbi dalokat akartunk megszerezni, esetleg több évszázados dallamokat, öregemberekhez, főleg öregasszonyokhoz kellett fordulnunk; ezeket viszont nehéz volt rávenni az éneklésre. Szégyellték, hogy idegen urak előtt énekeljenek, féltek attól, hogy a falubeliek kigúnyolják, kinevetik őket, féltek a fonográftól is (majdnem mindig fonográffal dolgoztunk). Egyszóval a legnyomorúságosabb falvakban, a legprimitívebb viszonyok közt kellett élnünk, azon kellett igyekeznünk, hogy megnyerjük a parasztok barátságát és bizalmát. Különösen ez utóbbi ment nehezen: régebbi időkben a nemesség annyira kihasználta a parasztot, hogy bizalmatlanná vált mindenkivel szemben, aki az úri-osztályhoz tartozónak látszott. Mégis elmondhatom, hogy ezen a téren kifejtett fáradságos munkánk nagyobb örömet szerzett minden másnál. Életem legboldogabb napjai azok voltak, melyeket falvakban, parasztok közt töltöttem…”[13]
**Gyűjtésről-gyűjtésre… Bartók a Gyergyószentmiklós körüli községek hegyi utjain kapaszkodik felfelé kísérőivel, miközben a távolból egy énekhang erősödik fel, amely egy székely-kapunál gyönyörű kórusművé terebélyesedik ki…
*Narráció: Bartók 1907 nyarán, székelyföldi gyűjtése folyamán, hihetetlen kínlódások közepette bejárta Kőrösfőtől Brassón és a hétfalusi csángokon át az egész Csík vármegyét. Az olthatatlan kutató-szenvedély vonzotta Dósa Lidi szülőföldjére, ahol szinte megszállottan kereste az ősi anyagot. Fáradhatatlanul, mintha a megváltást remélte volna tőle… Mígnem egy boldogságos napon aztán rátalált arra az ötfokú, ereszkedő szerkezetű, szépséges régi dallamra,[14] amely „Felszállott a páva” szöveggel azóta az ősi, magyar népzene jelképe lett. Amiről csak álmodni mert, az itt megvalósult: egyenesen honfoglaláskor előtti kincsekre lelt, melyek azonosak a Volga menti őshazában élő, finn-ugor cseremisz nép bizonyos pentaton dallamtípusaival…
**Bartók 1907. augusztus 17-én egy gyergyószentmiklósi havasokat ábrázoló képeslap fölé hajol és ezt írja Freund Etelkának:
*Elég különös felfedezést tettem a népdalgyűjtés közben. Megtaláltam a székely dallamtípusokat, amiről nem hittem, hogy léteznek. A szerenádnak 4. tétele várja, hogy ezen a 800 m. magas fennsíkon meghangszerelődjék. Sok munka, sok munka! Sok üdvözlet is!
***Bartók előadást tart a Los Angeles-i felolvasó-hangversenyén. Egy fekete zongora előtt áll, amelyen beszéde közben eljátszik egy-két népdalt is[15]… Kezdetben angolul halljuk beszédét, majd magyarul:
*„Az a tény, hogy a gyűjtést magunknak kellett végeznünk s hogy a dallamanyaggal nem írott vagy nyomtatott gyűjteményekben ismerkedtünk meg, elhatározóan fontos lett számunkra. Az írott, vagy nyomtatott gyűjtemények melódiái általában holt anyagnak tekinthetők.
Igaz, megismerhetjük belőlük a dallamokat (feltéve, hogy megbízhatók). De ezek alapján behatolni magának a népzenének lüktető életébe lehetetlenség. Aki valóban át akarja érezni ennek a zenének eleven életét, annak hogy úgy mondjam, át kell élnie és ezt csak a parasztokkal való közvetlen érintkezés útján érheti el.
Ahhoz, hogy a zene teljes hatalmával megragadjon – amire szükségünk van, ha azt akarjuk, hogy irányító erővel hasson alkotásunkra – nem elég csak a dallamokat megragadni.
Ugyanolyan fontos, mondhatnám, hogy lássuk és megismerjük a környezetet is, amelyben ezek a melódiák élnek. Látnunk kell az éneklő parasztok arcjátékát, részt kell vennünk táncmulatságaikban, lakodalmi, karácsonyi ünnepségeiken, temetkezéseiken (ti. minden ilyen alkalomnak megvannak a maga speciális, gyakran rendkívül jellemző melódiái).”
***Bartók lelki szemei előtt megelevenedik édesanyja arca, amint Freund Etelka Bartók Székelykő mellett írt levelét felolvassa:
*Ez a híres Székelykő némileg emlékeztet a Grand Saleve-re, csakhogy nem vezet fel rája funiculaire! Az eddig megvizsgált falvak közül határozottan ez van a legszebb vidéken. És még hozzá sárgapiros erdők…
Tegnap a Tordai Hasadékon mentem végig, ma a Székelykő alján Torockóban vigadok.
**Az ifjú Bartók egy gyönyörűséges torockói lakodalom kellős közepén, kalotaszegi zenét hallgat, jegyzetel, barátkozik. A zenét a Muzsikás és a Piros pántlikás együttes szolgáltatja.
Mindenki a boldogság tengerében úszik.
***A torockói képsorok végén újból Bartók hangját halljuk, aki egyre határozottabb hangnemben folytatja Los Angeles-i előadását:
*Hangsúlyoznom kell: a mi esetünkben nem csak arról volt szó, hogy egyes melódiákat megszerezzünk s a maguk egészében vagy részleteiben műveinkbe beépítsük és hagyományos eljárással feldolgozzuk. Ez mesterember-munka lett volna és nem vezetett volna új, egységes stílus megalkotásához. A mi dolgunk az volt, hogy megérezzük ennek a mindeddig ismeretlen zenének szellemét és e szavakban nehezen kifejezhető szellemet tegyünk zenénk alapjává. És épp azért, hogy e zene szellemét helyesen ismerhessük meg, volt oly fontos számunkra, hogy a gyűjtést saját magunk a helyszínen végezzük
***A lakodalomból képben-hangban visszatérünk a hangversenyteremben, ahol Bartók a zongorát megkerülve befejezi gondolatmenetét:
* Mint már mondottam a népzene szellemét, melyet műveinkben fel akarunk idézni, lehetetlen szavakba kifejezni.
Azok az öreg parasztok és parasztasszonyok, akik megtanítottak rá, bizony a magyar lélek eredeti zenélő nyelvére tanítottak bennünket. Azóta a tudomány világosságánál kiderült, ez a zenenyelv ázsiai származású és több ezer éves lehet.
De talán valamivel konkrétabban beszélhetünk azokról a hatásokról, amelyek a népzene részéről értek bennünket. Mielőtt erre rátérnék, megszeretnék valamit állapítani. Meggyőződésem szerint igazi, un. szűkebb értelemben vett népi dallamainknak mindegyike valóságos mintaképe a legmagasabb rendű művészi tökéletességnek. Kicsinyben ugyanolyan mesterműnek tekintem, mint nagyobb formák világában egy Bach-fúgát vagy Mozart-szonátát. Az ilyen dallam klasszikus példája egy zenei gondolat páratlanul tömör, minden feleslegest elkerülő kifejezésnek.”[16]
***Bartók ezután a zongorához ül és eljátszik egy népdalt.
*Áttűnés: A „belle epoque” Párizsában, korabeli filmfelvételek között feltűnik a híres francia zeneszerző, Debussy is.
*Narráció: 1907 őszén Kodály Párizsba jár, ahonnan Debussy zeneműveket hoz Bartóknak. Debussy zenéje, különösen az ősi pentaton dallamsorok szivárvány-gazdag harmónia-világa a reveláció erejével hatottak az ifjú zeneszerzőre.
*”Amidőn megismerkedtem Debussy műveivel, és tanulmányozni kezdtem azokat, csodálkozva vettem észre, hogy Debussy melódikájában is nagy szerepet játszanak bizonyos, a mi népzenénkével azonos pentatonikus fordulatok. Kétségtelenül ezek is valamely kelet-európai népzene – valószínűleg az orosz – befolyásának tulajdoníthatók. Hasonló törekvések észlelhetők Sztravinszkij Igor műveiben is. A mi korunkban tehát egymástól legtávolabb eső földrajzi területeken ugyanazok az áramlatok jelentkeznek, itt is, ott is egy friss, az utolsó századok alkotásai által nem befolyásolt parasztzene elemeivel akarjuk a műzenét életteljesebbé tenni.”[17]
*Bartók és Kodály közös munka-fotói Budapesten.
*Narráció: Bartók ifjúkori romantikus nacionalizmusa ezekben az években fokozatosan önnön ellentétébe csapott át: valószínűleg zenei érdeklődéstől motivált, de tudatosan vállalt nemzetiségi rokonszenvvé vált. Gyűjteni kezdte a Magyarországon élő nem magyar etnikumok parasztzenéjét, 1906-tól a szlovákot, 1909-től a románt.
**Bartók újból a pályaudvaron. Felszáll egy korabeli vonatra, amely ezúttal a Felvidék felé szállítja…
*Narráció: Igaz, először azért – mondja Bartók – mert „a magyar népdal tanulmányozásához elengedetlenül szükséges a szomszéd népek népdalanyagának mentől behatóbb ismerete”. De hónapok alatt túlnőtte e munka első célját. Egy évtized alatt felgyűjtött szlovák és román anyaga egyenként a magyart pár száz dallammal felül is múlja. A magyar parasztságnál ősibb, elmaradottabb körülmények között élő nemzetiségektől könnyebb is volt többet, értékesebbet gyűjteni. A nemzeti értelmiség, mikor Bartók a magyartól elidegenedett, népközelségével magához csábította. Körében élte ki Budapesten elfojtott, barátok iránti vágyát. Meghatotta, milyen áldozatkészen szekereztek-gyalogoltak vele papok, tanítók, erdészek úttalan utakon a Felvidék és Erdély hegyei közt, hogyan szervezték a körutakat, adták kézről-kézre, milyen gonddal őrizték az előre küldött viaszhengereket.
Nem törődött esetleges nacionalista hátsó gondolataikkal, azokat pedig megtisztelte és megindította az 1907-ben meglepetésszerűen pesti akadémiai tanárrá kinevezett, világlátott polgár érthetetlen, ritka barátkozása. Maga az anyag csodálatos volt.[18]
Bartók a következőképpen összegezte gyűjtésének eredményeit (1934-ben Stockholmban egy újságíró kérdésére).
„Voltaképpen nem is tudom, minek kellene nevezni magam, zenetudósnak vagy zeneszerzőnek. Zenetudósi minőségemben már sikerült megközelítőleg tízezer népi dallamot összegyűjtenem: 2700 magyart, 3500 románt és 2600 szlovákot, s ez bizony nem kevés tíz év alatt.”
A népek, amelyek ezt az érintetlen kincset szolgáltatták, Magyarország legárvább páriái voltak, kitéve a rendszer kettős, osztály- és nemzetiségi gyötrésének. Tudományos, zenei vonzalmakon túl Bartókban ez keltett az őszinte barátkozó kedvet:[19] „Hát nem szebb dolog-e az elnyomottakhoz szegődni?! Ez a magyarázata az én tót és román szimpátiámnak, ott ők az elnyomottak.”
**A Nyitra völgyében kanyargó vonat ablakában álló Bartók szeme előtt sorban megjelennek kedvesei, édesanyja és az ifjú feleség Ziegler Márta fotói. A szép, derűs, jóságos lány fényképe a „Leányi arckép” című zongoradarab dallamára megelevenedik, amint kezében Bartók Zobordarázs faluból írt levelét olvassa:
*No iszen! engem ugyan rútul rászedett az idő. Micsoda hóförgeteggé fajult a hétfői tavaszosodás. És én íme itt vagyok bunda és csizma nélkül. De mégis örülök a falunak, népnek (nem a „nép”-nek) ősdalnak. Bár mintha kevésbé volnék most mindez iránt fogékony, mint más ízben. Talán az utóbbi napok izgalmai, melynek még hétfőn másnemű folytatása is volt, nehezednek rám. Vagy talán már semminek sem tudnék úgy örülni, mint annak előtte. Nem is volna csoda, ha annyi baj nem eredményezné legalább is egy kezdődő tompulást minden öröm iránt. Az egymást követő kirándulások, melyeknek sora előreláthatólag még hosszú lesz (talán épp olyan hosszú, mint életem) az óriási bér, amit a legkisebb élvezett örömért elkerülhetetlenül fizetni kell, mindennek kell hogy szétrongálja minden ép lélek üdeségét.
***Bartók egy Darázs falva előtt egy fának támaszkodva mondja tovább a levél szövegét:
*Csak egy gondolat teszi az ilyen életet még tűrhetővé: az a homályos, biztossá nem tehető sejtelem, hátha minden sorscsapás egy-egy irányítója, fejlesztője művészetemnek, melynek közvetett vagy közvetlen befolyása nélkül ez nem lehetne olyanná, amilyennek a legmagasabb igények támasztása szerint lennie kellene.
Erősen hiszem és vallom, hogy minden igaz művészet - a külvilágból magukba szedett impressziók - az „élmény”-ek hatása alatt nyilvánul meg. Aki azért fest egy tájképet, csakhogy éppen tájképet fessen, aki azért ír egy szimfóniát csakhogy éppen szimfóniát írjon, legjobb esetben sem jobb jó mesterembernél. Nem tudok másképpen művészeti termékeket elképzelni, mint alkotója határtalan lelkesedésének, elkeseredésének, bánatának, dühének, bosszújának, torzító gúnyjának, sarcasmus-ának megnyilatkozását. Azelőtt nem hittem, míg magamon ki nem tapasztaltam, hogy valakinek művei tulajdonképpen életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezete eseményeit, irányító szenvedélyeit. Persze csak igazi és igaz művészről beszélünk. Különös, hogy zenében mindeddig csak lelkesedés, szeretet, bánat, legföljebb elkeseredés szerepelt indító okul - vagyis csupán az u. n. magasztos érzelmek -. Míg a bosszú, torzrajz, sarcazmus csak a mi időnkben élik vagy fogják élni zenei világukat. Ezért talán az előbbi kort megnyilatkoztató idealizmusával szemben, a mai zeneművészetet reálisnak lehetne nevezni, mint amely válogatás nélkül őszintén, igazán minden emberi érzelmet bevesz a kifejezhetők sorába. - A múlt században erre csak néhány elszórt példát láttunk, Berlioz symphonie phantastique-jában. Liszt Faustjában, Wagner Meistersingerében és Strauss Heldenleben-jében. Még egy egészen más tényező teszi a mai zenét (a XX. századét) reálissá: az hogy a nagy valóságból, a mindent körülvevő népművészetből keres félig öntudatlanul, félig keresve impressziókat. Ez a hajlam már régebben (is) mutatkozik, de eleinte (az oroszoknál, cseheknél) inkább üres népieskedésben nyilvánul. Ezzel ellentétben a mostani hatás sokkal tartalmasabb eredményt ad. (Debussy stb.) Most az egyszer szerencsénk, hogy Ázsia (szélén) határán lakunk; itt még van népzene bőven, ez friss vért önthet a Németországban veszedelmesen elaggott zenébe. Csak egypár rátermett emberre van még szükségünk - elég volna akár (egy) 3 -
**A falu látképére fokozatosan „átúszik” a szlovák gyűjtésről készült világszerte ismert fénykép, amely a Nyitra vármegyei Darázs falu lakóival munka közben ábrázolja Bartókot első látogatásakor 1907-ben. A fénykép részleteiben hatoló felnagyítások révén egy különös montázs-film bontakozik ki szemünk előtt: a fotórészletek a „Négy szlovák népdal” dallamaira időről-időre megelevenednek, „visszaköszöntenek: emlékeznek”, miközben Bartók Ziegler Mártához írt, harmadik falubeli látogatásáról szóló levél második részét halljuk, mely a munkakörülményeken túl Bartók személyiségére, áldozathozatalára világít rá.
*A kedves, a naiv, az őseredeti nép! Itt mulatok velük immár másodnapja. Amint körülállják fonografomat, amint törik magukat, hogy minél több nóta gyűljön a masinába. Persze őket nem a gyűjtés eredménye, őket csakis a nagy kürt, a trúba érdekli. De hiszen gyermekeket is csak úgy lehet komolyabb feladatok elvégzésére bírni, ha felkeltjük érdeklődésüket olyan momentum iránt, mely a kérdéses feladatnál ugyan mellékes, de hozzájuk közelebb áll. És milyen kifogyhatatlanok nótában; 2 délután leadtak 60-at, 1 1/2 évvel ezelőtt ugyanígy 50-t.[20]
Itt lakom, itt gyűjtök egy parasztházban. Kedden ünnep volt, 4 óra felé kezdtek hozzám bevonulni, rövidesen tele lett a szoba aprajával-nagyjával. És dőlt a nóta. Közbe-közbe kedves epizódok folytak le. Egy szép szál ember, amikor a kürt elé állítottam, megilletődve levette a kalapját. Nagy kacaj! Az egyik leány (nagyon csinos volt) szerelmi dalt énekelt „Hanzikáról”. Nem értettem jól ezt a nevet, hát a többiek el kezdik kiabálni „Martinka, Martinka, legyen a dalban Martinka! A lányka kedves zavarral tiltakozott ez ellen - kiderült, hogy szeretőjét Martinkának hívják; innen az egész incselkedés. Később pajkoskodni kezdtek. Az egyes dalok végén bekiáltoztak egyet s mást, oda nem tartozót a gramofonba: dobru noc! Éljen! stb.; ilyenkor már olyanná fejlődött a helyzet, hogy jobb volt beszűntetni a munkát. Bejött egy részeg, elkezdett torkaszakadtából ordítozni, mindenáron föl akarta vétetni hangját. 1/210-kor távoztak.
***A levél harmadik részét szubjektív kameraállásból felvett képek, rekonstrukciós formában illusztrálják:
*No, most mi lesz a vacsora? Van 3 tojás, tej - mondják. De kialudt a tűz, be kell fűteni. Hoznak fűtőanyagot - nem akar lángra kapni. Amint végignézünk a fapadlón, csupa víz, mintha most súrolták volna fel - a nagy néptömeg lábán hordta be ezt a sok vizet. Ágyaznak - véletlenül megérintem a falat: szinte csurog róla a víz. A fészkesfene üssön belé: hát ez mitől van: kint csikorgó hideg, benn harminc ember kigőzölgése 6 órán át: voilá tout: (Különben az est folyamán a lámpa több ízben el akart aludni; csak ajtónyitással lehetett tartani benne a lelket.) Tehát, hamar toljuk félre az ágyat a faltól. Igen ám, de már késő, az ágynemű teljesen átnedvesedett. - Kezdtem magamnak gratulálni: Hideg szoba, átázott padló, nedves falak, s még hozzá vizes ágy!
A tűz végre pislogni kezdett s a házbeliek nyugodni tértek, rám hagyva a láng élesztgetését, a tojás megfőzését, a tej megmelegítését.
Első dolgom az volt, hogy megvizsgáltam a fűtőanyagot. Az is nedves. Széjjel raktam a spárhert lapjaira, hadd száradjon, addig majd számlálgatom az napi gyűjtés eredményét. - Egyszerre csak füst csapja meg az orromat (no még ez kellett); odanézek, hát szétrakott fadarabok pörkölődnek a sparherton. Elszedtem őket, közbe megégettem a kezemet, majdnem beleejtettem a tűzbe a sparhertlap karikáit - végre-valahára meg volt a nemesen egyszerű vacsorám s a tűz is vígan lobogott. Persze ilyen nedves szobának ez meg se kottyant. De mondhatom rég nem ízlett valami oly jól, mint ez a nyers tej barna kenyérrel! Levetkőzésről nem igen lehetett szó; az ágyra terítettem télikabátomat, erre ruhástul ráfeküdtem, és saját takarómmal takarództam. Így végződött az első nap Darázs falujában.
Másnap reggel különöset tapasztaltam: amint végigmostam magamat vízzel, úgy gőzölgött testem, mint a lovaké télen, ha nagyon átizzadtak. Ekkora volt a hideg és nedvesség a szobában!
Most már örömmel mondhatom, hogy mindezt és sok más nehezebben elmondható viszontagságot elbírtam a nélkül, hogy akár egy csöpp náthát is kaptam volna. És még engemet akarnak óvni!
Végezetül, íme egy pár kedves nóta:
„Komárno kasarna…”
**Bartók folytatja útját, ezúttal Bihar hegyvidékén látjuk.
*Narráció: Bartók érdeklődése egyre jobban a szomszéd népek népzenéje fordul, s a már némileg megismert szlovák dallamkincs után, az akkori legnagyobb kisebbségünk, a románság népdalai kezdték foglalkoztatni.
Kodály visszaemlékezése szerint Bartók az első román népdalokat 1908-ban jegyezte le az egykori Torda-Aranyos és Kolozs községekben, majd 1909-től főbb kutatási területei Bihar vármegyében a Fehér-Körös völgyének környékén, Alsó-Fehér vármegye nyugati részén, Máramaros vármegye déli oldalán, Hunyad vármegye déli részén és Temesvár környékén lévő román falvak lettek.
Kiindulópontnak Bihar megye románságának kulturális központját, Belényest választotta, hegyvidéki fekvése miatt, s azzal a meggyőződéssel, hogy az ilyen vidékek hagyományőrzők.
Elkezdett románul tanulni, de mivel ezt a nyelvet nem beszélte olyan kitűnően, mint a németet, franciát, angolt, olaszt és a spanyolt, kutató-munkája elvégzéséhez egy helybéli nyelvtanár segítségét kéri.
*Belényes látképén áttűnik Busitia arcképe, majd közös fotóik jelennek meg…
*”Önként ajánlkozik egy rajz-, mértan-, és zenetanár: Ion Busitia. A nemeslelkű, szerény, a természetbe, a népbe és alkotásaiba szerelmes emberben olyan igaz barátra talál, mint amilyen Kodály, Tango Egisto, az Operaház olasz karmestere vagy a későbbiekben Yehudi Menuhin volt. Bartók nem mulasztotta el, hogy egy dedikált példányt küldjön neki majd minden kiadott munkájából és néki ajánlotta az 1915-ben zongorára írt „Román népi táncokat”…
Busitia elkísérte gyűjtőútjain, néha lejegyezte a szövegeket, ajánló leveleket küldött a környékbéli értelmiségieknek, ahová Bartók gyűjteni ment, megőrizte a fonográfhengereket, pihenő sétáin a vidék legszebb helyeire kísérte Bartókot.
Bartók azt is tudhatta róla, hogy súlyos kellemetlenségei voltak a magyar hivatalos szervekkel, mert 1906-ban a Lyra társaság vezetőjeként részt vett a bukaresti jubiláris kiállításon: egy időre állásából felfüggesztették.[21]
***Bartók 1909 július 18-án, vasárnap vonattal megérkezik Belényesre.
**A tanár lakásán már várja Bartókot három gyalányi lány. Előbb elénekelnek három dalt együtt, azután megkéri őket Bartók, ismételjék meg a dalokat, hogy fonofgráfra vehesse.
Az újraéneklésnél azonban a lányok izgalmukban elfelejtik a második dalt, nem is tudják visszaidézni, amíg Bartók a füzetből el nem fütyöli nekik.
Újból hozzákezdenek, miközben a dalok szövegét Busitia egyik tanítványa jegyzi.[22]
**A következő napokban bejárják a közeli falvakat, ahol Bartók hangszeres (hegedű, furulya, doromb) és vokális dallamokat gyűjt.
Szervezete egyre nehezebben viseli a terepmunka nehézségeit. A valósággal járhatatlan hegyi utakon gyalog, szekérrel vagy lóháton az egyik falúból a másikba megtett utak, de leginkább a rögtönzött élelmezés alig néhány nap után leverte. Leginkább a perzselő hőség kínozta. Két hét múlva nagyon lefogyva kénytelen visszatérni Budapestre.
*Narráció: Ahogyan Kodály említi Bartók azon éveiről, „az első találkozás a román falvakkal – ahol alkalmas folklóranyag volt akkor -, a természet, a lakosok jóindulata és vendégszeretete, de leginkább a dalok addig ismert gazdagsága és szépsége a megpróbáltatások ellenére fellelkesíti. Hazatérve átnézi a gyűjtött anyagot, és azt írja Busitiának, hogy „…páratlan érdekességű dolgok vannak benne. És hihetetlen, hogy dacára a szöveg kaptafa-ritmusának, milyen csodálatos ritmikus változatosság van a zenei formációban.”
**Tervbe veszi, hogy Belényes környéke után, a Fekete-Körös völgyét a forrásvidékig átkutatja. Egy hónappal első kiszállása után, augusztus utolsó vasárnapján visszatér a Vaskoh előtti falvakba, s eljut egészen a megye határáig.
*Narráció: Egy levelében büszkén közölheti volt zongora tanárával, Thoman Istvánnal: „Ezen a nyáron 20 magyar, 20 tót és 320 román dalt szereztem! Az oláh dalok a legexotikusabbak, amifajta melódiát eddig hallottam.” Ugyanaznap küld képeslapot Budapestre Freund Etelkának. A lapra – valószínűleg emlékezetből – egy lelesdi táncdallamot kottáz, a következő megjegyzéssel: „Ezt a dallamot és hasonlókat játszott egy paraszt hegedűs a III. fekvésben spárgával lekötött hegedűjén. Elég érdekes?”
Harmadszorra februárba tér vissza Biharba, s már olyan jól beszél románul, hogy maga jegyzi a szövegeket. Óriási munkát végez. Az első világháború kitöréséig általa gyűjtött 3500 román dalból 857 bihari, 500 hunyadi és 365 máramarosi eredetű.
*A gyűjtés képeiből áttűnés a Román Akadémia épületében lévő dokumentumokra, majd Dimitri G. Kiriac román zeneszerző és folklorista fotóira…
*Narráció: A frissen szerzett anyag azonnali rendezésében már jártas Bartók megállapítja, hogy a bihari anyag elég terjedelmes és érdekes ahhoz, hogy nyilvánosságra hozza. Tudatában lévén, hogy a felfedezett kulturális értékek elsősorban a román nép tulajdonát képezik, anyagát felajánlja a Román Akadémiának Kiriác román zeneszerző közvetítése révén, aki 1910 május 23-án írt levelében megjegyzi: „Én az Ön munkáját igen jelentősnek tartom, Ön nagy fáradsággal valósággal lefényképezte a dallamokat és a szövegeket.”[23]
Az ellenkezőket meggyőzve a bukaresti Akadémia egy év múlva megszavazza a „Bihar megyei román népdalok” című kötet kinyomtatását, amely 1913-ban „A román nép életéből” sorozatban jelenik meg. Ez volt Bartók egyetlen román anyaga, amit, bár magyar múzeumi támogatással gyűjtött, de román erőből adott ki.
***Busitia Bartók levelét olvassa Belényesen:
*Nagyon örülök ennek! Úgy látszik a románok sokkal többet törődnek népdalaikkal, mint a magyarok… Bezzeg nálunk Pesten ki tudja, mikor vállalkozik valaki hasonló kiadásra.
Csak már többet tudnék románul! Voltam olyan tolakodó és 2 skatulya hengert Tanár úr címére küldettem. Nagyon kérem, vegye majd át! Azt hiszem, hogy csak a mi új évünk után kerülök Belényesre, addig Magyar- és Drágcséke táján dolgozom, tavaly kapott ajánlóleveleim segítségével.”
**Bartók 1911. december 14-én érkezik Erdélybe száz fonográfhengerrel. Abrudbányáról Kerpenyesre megy, ahol egy nap 45 dalt sikerül felvennie, majd nagy hóban egyedül gyalogol vissza Abrudbányára, s onnan Topánfalvára és Fejérvölgybe.
*”Nem várt nehézségeket találtam. A falvak ugyan óriásiak, 3-4-6000 lakóval, de tulajdonképpen óriási területen széjjelszórva 10-es, húszas házcsoportokban. Már most mit csináljon az ember 10 házzal, mikor a szomszéd megint 1 óra van, és még jó, ha a völgyben, nem pedig egy szomszédos hegyen…”
** Sziveszterkor, 1911. December 31-én már Belényesről ír egy hóra-kottával díszített üdvözlőlapot Freud Etelkának:
*Sajnos éppenséggel sehogyan sem értem rá az utolsó héten. Hét nap óta dagasztom Szombatság, Rogoz, Drágcséke, Tasádfő, Korbezd és Kotyiklet sarát. Hiába, ez az ország legérdekesebb része népzene szempontjából. Itt minden ősi. Kotyikletnek pl. sose volt iskolája, se papja, egy ember se tud írni, se olvasni. Mintaközség!
Sáros üdvözletek.
**Bartól által lejegyzetelt kotta-sorokat láttunk, melyek mögött hátizsákjával vándorol a szerző.
*Narráció: S így ment ez minden évben a világháború kitöréséig. Így küzdött-küszködött a feledésre ítélt ősi magyar pentaton vagy a román hóra és kolinda dallamok megmentéséért
”Majdnem minden gyűjtőútja fizikai összeroppanással, betegséggel végződött. Mégis ment, mert minden haszontól függetlenül az oldódás városban ismeretlen érzését találta meg a falun. A fiatalember, aki Budapesten aranykeretes cvikker, egyik percben halott, máskor félelmetesen felvillanó szem, németesre nyírt haj és összeszorított száj Leverkühn-maszkja rejtett, amint vonatra ült Felvidék vagy Erdély felé, levetette ezt a személyiséget, s visszaváltozott kedves, közvetlen, türelmes tanáremberré, aki a parasztok körében - és csakis körükben – különös érzékét mutatta a human relations-nek.”[24]
Eközben avantgarde műveik tökéletes előadása céljából Kodállyal és az új harcostársakkal, Waldbauer Imre vonósnégyesével megkísérelték létre hozni az Új Magyar Zeneegyesületet. Az 1910-es szerzői estjük bukása aztán évekre elvette Bartók kedvét, hogy a budapesti közönséggel próbálkozzon. Saját műveit pedig még fájóbb vereségek érték…
„Hogyan pihente ki szinte emberfeletti fizikai és szellemi munkáját? Ha belefáradt a komponálásba, zongorázott; ha kimerítette a hangszerjáték, folklórmunkába kapott; ha ujjait görcs fenyegette a szakadatlan lejegyzésektől tanítani ment. Ez a körforgás tette lehetségessé a máskülönben elképzelhetetlenül emésztő teljesítményt.”[25]
**Bartók a Király utcánál belép a Zeneakadémia kapujába, ahonnan egy tanítványának „visszaemlékezése szerint” követjük lépteit (szubjektív plán), s a narráció kíséretében Bartók eredeti zongora-játékát halljuk…
„Látom, amint a földszinti portásfülkéhez érkezik, kezet fog Orosz bácsival, a portással, beír valamit a nagy könyvbe és átveszi postáját. Nem nézi meg, kitől jöttek a levelek: majd otthon.
Most beszáll a liftbe, a második emeleten megáll vele a felvonó. Egy pillanatra benyit a XIV. tanterembe: várják-e már a tanítványok? A fal mellet elhelyezett székek mindegyikén ül már egy-egy növendék, kezében kottákat szorongatva.
A két Bösendorfer-zongora előtt is várakozik egy-egy muzsikus jelölt.”[26]
*Narráció: „A népzene, a népzenék felfedezése Bartók, a művész számára még fontosabb és messzebbre ható következményekkel járt, mint a tudós számára, s a küzdelmek, amit meg kellett vívnia, sokszorosan felülmúlták tudományos harcait.
A népi zene legkülönbözőbb oldalakról való megközelítését, az egyszerű és bonyolult interpretáció feladatát a népdalfeldolgozások hatalmas sora vállalja, mely Bartók alkotói útját szinte véges-végis kíséri, s benne jellemző módon, a magyar, majd román, a délszlávos, bolgáros, arabos melódiák.
Az új nyelvezet kialakításának legfontosabb műhelyei azonban a zongoradarab-sorozatok, ahol fokról-fokra követhetjük a ritmikai kiéleződés, a hangnemi kitágulás, a melodikai felszabadulás folyamatát. Bartók legmerészebb eredményei azért bontakozhatnak ki a zenekaron és a vonósnégyesen, mert a zongora, mint „kísérleti hangszer” előttük járt és utat tört számukra.
1911-ben az Allegro barbaroval új állomáshoz érünk.
„Az Allegro barbaro, Ady Góg és Magógjához hasonlóan, úgy él a köztudatban, mint az új magyar művészet zászlóbontása.”[27]
A népi melosz felfedezése nemcsak a dallamok, hangnemek és ritmusok vagy új harmóniai lehetőségek feltárását jelentette, hanem általában az ősinek és a kezdetlegesnek a felfedezését, mindannak a kezdetét, amit Bartók zenéjében „mágikus”-nak és „démoni”-nak szoktak nevezni, ami a mai hallgatót is elementáris, felkavaró, megdöbbentő erővel ragadja meg.”[28]
*Az idézet végén,
amikor kameránk a koncertterem II. emeleti ajtajához érve
a pódium felé fordul,
Bartók híres archív filmfelvétele jelenik,
amint az Allegro barbaro című korszak-nyitó remekművét játssza
egy Bösendorfer zongorán.
** A hangversenyteremből áttűnések füzérében érkezünk a Rákoskeresztúri-nyaralóban, ahol a Bartók a viasztekercseket visszahallgatva javítgatja a kottafejeket 1912 januárjában. A fonográfot félsebességre állítva, „senki által el nem ért aprólékosságig”[29] megfigyel és lejegyez minden ékesítést, minden hangcsúszást, hangátkötést.
Bartók Szegő Júliának magyarázza a módszer lényegét, miközben az Akadémiában lévő óriási dobozokon panorámázik kameránk, bennük viaszhengerek, dobozonként negyven, mindenik külön tekercsben, rajtuk hatalmas szám, alatta kézírással a dal kezdősorai. 1686 szám alatt: „Gyulainé édesanyám, engedje meg azt az egyet”, majd a falu, a gyűjtő neve, pontos adatok…
**Narráció: „Egy-egy bonyolult, gazdagon díszített négysoros dallam lejegyzésével olykor hat-hét óra is eltelik, míg valósághűen, kifogástalan pontossággal a papírra kerül.
Gondolja csak el: a viaszon ott maradt lenyomatban három perc – az életből. Míg lejegyeztem mindent, még a lélegzetvételt is, újra élő alakká vált az egész. Mikor valaki a kotta alapján elénekli, ismét élő alakot ölt, behatol a hallgató agyába, és visszajut az élet körforgásába. A gyűjtő a felvétellel és lejegyzéssel amolyan orfeuszi utat jár be - visszavesz valamit az elmúlásból, Hádesztól.”[30]
Aztán a kertre néző ablak előtt levelet ír Busitiának, melynek „emberi viszonyaira” olyannyira jellemző sorai egyszer csak „szépen megelevenedni látszanak”, s ennek révén képet alkothatunk a román táncok gazdagságáról is…
*”Kedves Tanár Úr!
Köszönöm, hogy annyit fáradozott velem. Meg kell azonban mondanom: túlzásba vitte. Egy király se érezhette volna magát jobban Önöknél; azt hiszem feleségének nagy fáradtságába kerülhetett olyan ebédeket készíteni, amilyeneket sohasem kapok otthon.
…Kocsubán először nem volt szerencsém: elmentem a kocsmába – nem adtak szállást, elmentem a pópához – nem volt otthon, temetésre ment; elmentem a tanítóhoz, nem volt otthon – temetésre ment a pópával, végre megtaláltam az új tanítót, aki nem tudott semmit, nem ismert senkit, mivel csak néhány hónapja lakik a faluba.
De végül sok éneket gyűjtöttem, láttam a turka-táncot és más táncokat – valóban gyönyörűek voltak, és jött a pópa és meghívott.
Küldök Önnek egy verseskötetet Adytól, aki a legfiatalabb, de legjobban tisztelt költőnk Petőfi és Arany óta.
**Áttűnésben Busitia éppen a könyvet csomagolja ki…
Különösen felhívom figyelmét a 30, 34, 38, 43, 44, 49, 88, 106, 115. lapon lévő versekre. Az első vers azt mondja, hogy magyaroknak, románoknak és szlávoknak ebben az országban egyesülniük kell, mert mindannyian testvérek az elnyomatásban. Sohasem volt költőnk, aki ilyent le mert volna írni…”
**Aztán újabb, 1912 augusztusában írt levél sorai elevenednek meg, s miként a film rekonstrukciós jeleneteiben általában, Bartók most is távoli, diszkrét, totál plánokban jelenik meg: megállás nélkül dolgozik, jegyzetel, cseréli a viaszhengereket…
*”Kedves Tanár Úr!
Kiderült, hogy a Délvidék különös fészke a balladáknak. Már itt-ott felbukkant a fiataloknál egy-egy ballada, míg végre Petrovoselon (tiszta román falu, mégis szerb neve van) egy öreg bakter egyszeribe hét hosszú balladát diktált, úgy mintha olvasta volna. Két és fél óra hosszat jegyeztem egyfolytában, már alig győztem. És az öreg csak rendületlenül diktált - - -. Eleinte azt hittem, talán naptárba tanulta, mint valami másoktól gyűjtött és kiadott balladákat. De aztán mindinkább bizonyos lett, hogy ezek még föl nem jegyzett, illetve, ki nem adott dolgok. Otthon utána néztem a gyűjteményekben, és akkor kiderült, hogy 5 közülük már megjelent balladák többé-kevésbé eltérő változatai, de kettő egészen ismeretlen. Ezek közül az egyik – 222 soros - valóságos remekműve a balladáknak…
Aztán: ugyanebben a faluban egy őshangszert fedeztem fel: egy olyan hosszú nádsíp, 6 lyukkal és egy bevágott nyelvvel. Ős-oboa! Közvetlenül a szájból fújják. Már csak egyetlen öreg ember ért hozzá. Carabănak nevezik.”
**Bartók a román táncok megtekintése után az ősi hangszereket tanulmányozza.
*Narráció: Bartók népélményei javát is ezekben a küzdelmes, ellentmondásos években gyűjtötte, de többnyire csak évekkel-évtizedekkel később vetette papírra. E későbbi évekből tudhatjuk meg, mit is jelentett a nemzedékről-nemzedékre öröklődő népzene, a parasztvilág az érett Bartóknak, az embernek, a tudósnak, a zeneszerzőnek:
„Igen nehéz pontosan felsorolni, hogy egy parasztzene stílus milyen elemekből jött létre. Különösen lehetetlen a kelet-európai parasztság régi eredetű, de ma is ismert stílusánál. Ezt a fejlődési folyamat, amelynek szálai messzi századokba nyúlnak vissza, éppoly kevéssé érthetjük meg, mint ahogy a szerves élet keletkezésére sem találunk magyarázatot. Tudományunk mindössze ennyi: ilyen fajta régi parasztzene van és volt.
Viszont, csak azokat a dallamokat tekintjük népzenének, amelyek egységes stílust képviselnek. Szemmel láthatólag az egységes stílus a közösség egyes tagjaiban élő variációs ösztön logikus következménye. Hogy itt nem a szó modern értelmében vett „lesüllyedt kulturális javakról” van szó, amely a nép valamely magasabb rétegéből süllyedt az alacsonyabbhoz, az bizonyos.
A népzene hordozója és továbbítója a parasztosztály, mert ezt befolyásolja a városi kultúra a legkevésbé. Ez a befolyásolatlanság a parasztságnál addig tart, amíg ma állítja elő – hagyományos formák szerint –, ami testi és szellemi életéhez szükséges. Ez az ősállapot természetesen ma már csak ősi népeknél fordul elő…”
Ezért tervezget Bartók egyre távolabbi, egyre messzebbre vezető utakat: a Volga menti őshazába, a moldvai csángók közé, Algériába vagy Törökországba…
”Ahol az emberek annyira bensőséges viszonyban élnek az abszolútommal (pl. a vallásban), vagy annyira nem vesznek tudomást az abszolútum lehetőségéről (pl. mindennapi tevékenységükben és szokásukban), hogy nem kettőzik meg életüket egy képzeletbeli, elméleti vagy művészeti szinten, hanem világszemléletük adottságaikhoz idomul, ezeket kíséri és közvetíti. „Ősi, ideális egyszerűség.”
Kívülről nézve aranykori állapot ez és éppen ez az aranykori jellege avatja Bartók szemében a népzenét az idealítás letéteményesévé.”[31]
**Feleségének, Ziegler Mártának teljes visszaemlékezése algériai gyűjtőútjukra, amely egy Wim Wenders-jellegű film ideális forgatókönyve lehetne: a valós ősi világ bensőséges pasztellképe.
[32]Dokumentumfotók hiányában ezt a történetet csak részlegesen és rekonstrukciós formában lehet feldolgozni: két magyar szereplővel elsősorban egy arab oázisban, valamint Tolga és Okba-Sidi településeken. A felvételek a vezérhangot illusztrálják, illetve szubjektív kameraállásból ábrázolják a látottakat:
*”Ötven év távlatából, különösen, ha valakinek, mint nekem is, elég gyenge az emlékező tehetsége, nagyon nehéz visszanézni egy olyan utazást, mint amilyen Bartók afrikai utazása volt. Leveleim, amiket családomnak haza írtam, egy kivételével elvesztek, erre az egy levélre, és elmosódott emlékeimre támaszkodva próbálom elmondani Bartók életének ezt az epizódját.
Bartók hónapokig készült erre az afrikai útra, melyet népdalgyűjtéssel akart egybekötni, - a cél érdekében arabul is elkezdett tanulni. Eredeti terve az volt, hogy egyedül utazik, de aztán úgy határozott, hogy vele megyek.
1913. július 3-án utaztunk el, s Marseille-en át Philippeville-be utaztunk, a Djurdjura nevu hajón. Európában hűvös, esős nyár volt, s ez az afrikai hőmérsékletet is befolyásolta. Az ottaniak legalább is azt mondták, hogy nincs nagy meleg, alig 40° van árnyékban.
Phillipevillebôl rövid tartózkodás után (egy nap?) Konstantinba s onnan Briscába. Briscát azért szemelte ki Bartók már jó előre (a Baedeckerre támaszkodva), mert nem esett még bele a legforróbb zónába, s onnan könnyen elérhetőnek ítélt egy-egy oázist, ahol gyűjthetett.
Briscába fogadott egy arab idegenvezetőt, M’hammed nevűt, aki igen megbízható, szolgálatkész ember volt. Elég jól beszélt franciául, mindenben igyekezett segítségére lenni Bartóknak.
A népdalgyűjtés nehezen indult. A három zenész, akiket M’hammed szerzett, (az egyik díszbe öltözött néger volt), Bartók által „kávéházi zenének” nevezett zenét játszott. Bartók tapasztalata szerint férfiakkal általában mindig nehezebben ment a népdalgyűjtés, a biscrai arab nők pedig idegen férfiak előtt nem énekelhettek.
A rendőrség azonban engedélyt adott reá, hogy az ouled-nailok (az örömlányok), akiknek szigorúan tilos volt utcájukat elhagyni, eljöhessenek a hotelbe, s ott énekeljenek. Házaikban gyűjteni nehéz lett volna, hiszen hely sem lett volna a fonográf (Edison-fonográffal gyűjtött viaszhengerekre) felállítására.
Meglátogattuk az utcájukat, kis, egyforma, agyagházakból állott, a lapos háztetőre a hátsó vályogfalba vágott nyaktörő lépcső vezetett fel, s mindegyik lánynak volt a teraszán egy kis szelíd gazellája, mint ahogy nálunk kutyát vagy macskát tartanak. Ezek a lányok egyébként az utcán sem viseltek fátyolt.
A biscrai gyűjtés befejezése után kocsit fogadott Bartók három napra, hogy a 35 km-nyire levő Tolgába menjünk. Reggel négykor indultunk, jó hűvös időben, kilencre értünk Tolgába, útközben sokszor megállva, mert Bartók szorgalmasan gyűjtötte a bogarakat Afrikában is. Ezeket esténként én preparáltam, mialatt Bartók dogozott (hangszerelt?).
Tolgában a sejk mindenben nagyon készségesen segített, amennyiben bizonyára szerepe volt annak az arab nyelvű ajánló írásnak, amit a biscrai katonai parancsnoktól (kapitány) kapott Bartók. A hotelben kaptunk egy szobát gyűjtésre s felvonultak a szokott zenészek: énekes furulyával (gasba) rheita, dob, öregasszonyok. Az egyik vak asszony megkérdezve, hogy milyen vagyok (hajszín stb.) hamarjában improvizált rólam egy dalt, amit M’hammed lefordított. A sejk hűen kitartott mellettünk, leírta arabul a dalok és különböző dob-ritmusok neveit.
Tolga nagyjából olyan, mint Biscra, egzotikus és nagyon szép, csak a hotellel volt baj: a vize keserűvíz, a leves, a tea emiatt élvezhetetlen, tejnek istállószagú kecsketejet adtak, s a végén mindezért horribilis árat számítottak fel, mert Bartók, szokása ellenére, nem kérdezett árakat. Valószínűnek látszik, hogy a későbbi bélhurutját ez a tolgai keserű víz okozta.
Harmadnap reggel visszamentünk Biscrába, majd egy nap múlva (jún. 18-án) Sidi-Okbába, kocsin. Ott persze megint a sejkhez ment Bartók (én kocsiban maradtam). Egyszerre jön értem M’hammed, hívat Bartók. Megyek vele, szűk, arabokkal teli utcán, egyszer csak nagy csődületet látok: egy ház előtt, gyékénnyel leterített emelvényen ül három arab, egyik közülük az öreg sejk. Szemben velük Bartók, széken, előtte padon kicsi kávéskanna és csésze. Melléje telepedtem, kaptam kannát, csészét és cukrot, minden sűrűn…, s a kávé sem lehetett kimondottan steril, mert hiszen jövet láttuk Sidi-Okba egyetlen kis patakját, amiben kacsák úszkáltak, asszonyok mostak s vidám kis arabok lubickoltak, - s természetesen ennek a vízéből készült a kávé is.
Nagy tanakodás után rászántuk magunkat a kávé megivására, amely nagyon jó volt, meginni pedig muszáj volt, mert a visszautasítása nagy sértés lett volna, kivált ilyen Sidi-Okba-i, még érintetlen tiszta arabnál. Mondta is Bartók: „Ha belehalunk is, meg kell innunk.”
Elbúcsúzván a sejktől, elvonultunk a sejk kirendeltjével, aki a népeket összehívta, egy arab kávéház első emeletére. Berendezés nem volt, gyékényen ültünk, hogy a fonográfot hová állította fel Bartók, arra nem emlékszem.
Arra mindenesetre figyelmeztettek, hogy ne támaszkodjak a falnak, mert a repedésekben sok a skorpió, de lehet, hogy ez csak tréfás ijesztgetés volt, s az a spirituszba tett skorpió, amit az egyik arabtól kaptunk, nem is a kávéház falából származott.
A gyűjtés nagy jókedvvel ment végbe, a többi gyűjtésnél sokkal komorabbak voltak az énekesek.[33] De itt volt egy nagyszerű, kicsit kancsal énekes, aki kedvet csinált a többieknek is. Volt egy kellemetlen incidens is, - egyik asszonynak a férje megtudta, hogy a felesége idegeneknek énekel, nagyon dühösen berontott a szobába, az asszonyt szidalmazva (megjegyzem, hogy ebben az oázisban az asszonyok nem viseltek fátylat), de meglátva, hogy én is ott vagyok, no meg a sejk kiküldöttjének biztatására, megnyugodott.
Láttuk Sidi-Okbának, Mohamed proféta barátjának moséját, és minaretjébe is felmentünk. Szép volt a kilátás: messzi hegyek, az alattuk elterülő furcsa agyagházak a vakító napfényben, s a házak közül kimeredő gyönyörű pálmák. A mecsetbe persze levetett cipőkkel léptünk. Szőnyegeket nem láttunk, a lámpásokon kívül semmi különös nem volt benne, csak egy gyönyörű, még a romaiaktól megmaradt faragott kapu.
Június 19.-én vasúton három állomással visszafelé utaztunk El-Kantarába. Ott gyönyörű látványban volt részünk; a kiszáradt folyómeder (El-Kantara azt jelenti: „a folyó”) vörösen virágzó bokrokkal volt telis-tele. - A hotel is nagyon érdekes volt, az emelete köröskörül fatornácos, s a belső fal mentén véges-végig denevérek aludtak száz számra.
Ott is szándékában volt Bartóknak gyűjteni, de erre nem került sor, mert súlyosan megbetegedett, lázas bélhurutot kapott, 47 kilóra lefogyott. Amikor úgy-ahogy meggyógyult, Algírba utaztunk, s onnan szándékoztunk visszatérni Európába.
Algírba kényszerpihenőt kellett tartania, mert a hotel liftjébe beszállva térdig becsúszott a lába a lift és a lépcsőház közötti résbe, s a térde két oldalán igen fájdalmas csonthártyagyulladást kapott. Napokig feküdt borogatással, úgy emlékszem, kilenc vagy tíz napot töltöttünk Algírban. Utolsó napokban próbált járkálni.
Két nappal elutazásunk előtt kirándultunk, s eléggé kalandosan jutottunk el sétánk végén egy patak medrében a tengerhez.
Közben egy kis arab ház mellett is elmentünk,
ahonnan furcsa, kifestett szemű és arcú asszonyok jöttek ki,
megnézni bennünket...
Órákig ültünk a tengerpart szikláin,
néztük és hallgattuk a hullámverést,
búcsúztunk Afrikától.”
*Narráció: Bartók a népzene tudományos gyűjtésének köre és rendszerezése is egyre tágul, kiterjed az ukrán és délszláv népzene vizsgálatára, majd a bolgáréra, Algéria után pedig 1932-ben Kairoba látogat, 1936-ban Anatóliában jár török népzenei gyűjtőúton, 1941-42-ben a Parry-féle szerb-horvát gyűjtemény feldolgozásával, a New-York-i Columbia egyetemen zárja szinte példátlan tágasságú folklorisztikus munkásságát. Ezen a merész és fáradságos úton feltárul előtte Európa, Afrika, Ázsia népeinek egy sor ősi vonása és közös problémája, a teljes műveltségnek egy hatalmas fejezete.
*A tenger hullámaiban késleltetett áttűnésben korabeli filmfelvételeken budapesti városképek, majd Bartók rákoskeresztúri fényképei jelennek meg.
*Narráció: Hazatérve Bartók „gőzerővel” folytatja szeretett munkáját, legalábbis a világháború kitöréséig, amely az ő életét is feldúlja. Előtte, 1914 márciusában különösen szép példáját adja mély humanizmusának. Az általa felkeresett román helységek közül a legeldugottabb faluból, Cserbelből, Budapestre hozat énekeseket és zenészeket, akik soha nem láttak várost, vonatot vagy emeletes épületet… Kísérőről is kellett gondoskodni és természetesen utazási költségeiket fedezni, ellátásukat megszervezni. Többszörös változtatás után egy dudás, egy furulyás és két énekes asszony felutazását tudták megoldani, részben a Néprajzi Társaság, részben Bartók költségére, aki elszállásukat is vállalta és városnézésre is vitte őket.
*A budapesti városképekből áttűnésben kiemelkedik Bartók, majd Párizsban látjuk, aztán a normandiai Caen városából küld el egy képeslapot Busitiának…
*Narráció: 1914 nyarán Bartók már az oroszországi és moldvai utak szervezésével küszködik, júniusban pedig Párizsba utazik a máramarosi román népdalok kiadása és egy újabb észak-afrikai, ezúttal a kabil út előkészítése érdekében. Busitához írt soraiból még a nagy utak előtti reményteljes várakozás derűje árad.
„Normandia kisebb városait járom, katedrálisokból táplálkozom, amiből van annyi, mint Erdélyben a fatemplomok. Némelyik városkának 5-6 szebbnél szebb régi temploma van. Hiába! Ez az első nép és országa a legszebb ország. – Augusztusban pedig megyek Moldvába (csak meg ne verjenek aztán ott mert magyar vagyok!), ha esetleg olvassa majd, hogy egy magyar kémet elfogtak Bacau környékén, akkor én leszek!
*Archív filmfelvételek az I. világháború kitöréséről.
*Narráció: S ekkor váratlanul kitört az I. világháború, amely mindent széttört, így Bartók munkaterveit is.
1914 szeptember 17-én így számol be minderről Ion Bianunak a bukaresti Akadémiába.
*„Már régóta akartam írni Önnek, de az események olyan izgalmat váltottak ki belőlem, hogy szinte megbénítottak. Amit leginkább óhajtanék, az, hogy legalább köztünk és Románia között maradjon fenn a béke. De akármi történjék is megkezdett munkámhoz hű maradok: életem céljának tekintem, hogy folytassam és befejezzem a román népzene tanulmányozását, legalább Erdélyben.
A Röder cég képviselője azt mondta nekem, hogy lipcsei nyomdájukban a munka nem maradt abban, ennek következtében elküldtem neki a máramarosi dalok kéziratát, azok után, amit Ön nekem júliusban írt. Milyen jó lenne, ha ilyen pusztulás közepette legalább ez a kis mű megjelenhetne…”
Döbbenetes gondolat, szinte egy egész világgal áll szemben Bartók embersége. Ion Bianunak írt további levelei is erről tanúskodnak:
*Én a magam részéről a lipcsei Röder céggel megállapodtam abban, hogy kéziratom metszését az én felelősségemre már most elkezdik. Azután elintézhetjük a lemezek korrektúráját, míg a további munkálatokat (nyomás, stb.) felfüggeszthetjük a háború befejezéséig. Így aztán a háború után a könyvet lényegesen rövidebb idő alatt publikálhatjuk.”
„Megírtam Önnek, hogy miután az Ön leveléből megtudtam a Román Akadémia határozatát, hogy a háború tartama alatt nem akarnak semmilyen külföldi megrendelést eszközölni, magamra vállaltam, hogy Lipcsében letétbe helyezem a kért összeget biztosítékul, hogy a kották metszését elkezdhessék. Tekintettel arra, hogy Öntől válasz nem érkezett, azt gondoltam, hogy a dolog ellen nincs kifogása.
Ha pedig – ami nagyon sajnálatos lenne és amit az Ön szeptemberi levele után majdnem lehetetlennek tartok – nem akar kapcsolatba lépni velem, akkor én leszek az, akire az ügy teljes anyagi felelőssége nehezedik.”
*A háború archív filmfelvételei után rákoskeresztúri család-fotókon Bartók és Kodály, majd a „Kékszakállú herceg vára” című színpadművének dokumentációi tűnnek fel...
* Narráció: Ezek a levél-részletek, - ahogyan ő egy hadba álló nép feledésre ítélt zenekincseit a háború dúlása elől is menti -, többet árulnak el Bartókról, népdalgyűjtő szerelem-munkájáról, mint egy regény. Nagy László verssorai jutnak eszünkbe. Ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?
„Ádáz elszántság tartotta bennem a lelket, amivel belevetettem magam a munkába. Most ennek is befellegzet, és nem 1, nem 2 évre, hanem 5, 10, mit tudom én, talán örökre. Minél tovább tart ez állapot, annál jobban csökken minden reménységem. Az arra való vidékeket agyongázolják a vad hordák, a kölcsönös gyűlölködés fokozódik, az anyagi romlás nőttön-nő, a lehetőségek bárminek kiadására egyre távolodnak. Most hosszabb szünettel kell megpróbálkozni. És aztán – egy-két hónap múlva talán megint neki foghatok valaminek, aminek elvégzését szeretett embertársaim nem akadályozzák meg fegyverrel és gyűlölködéssel.”
Bartók számára életfontosságúvá vált a népdalgyűjtései során megtalált új világ, a természetes életforma, a közvetlen és bensőséges emberi viszonyok, hiszen ebben az időszakban a román gyűjtőmunkája miatt két oldalról is elhangzó sovén támadások, - a páratlan szépségű „Kékszakállú herceg vára” című operájának pályázati kudarca, majd bemutatójának megakadályozása -, tartós emberi válságát csak elmélyítették, amint erről Zágon Vilmoshoz 1914 augusztusában írt elkeseredett hangvételű válaszlevele is tanúskodik.
**Bartóknak Szilad-Vésztőpusztán kézbesítik Zágon Vilmos párizsi barátjának levelét, aki figyelemre méltó javaslatot tesz egy nagyszabású francia hangversenysorozatra, ismertető előadásokkal, kottapéldás füzetekkel…
Pártoló tagokra, némi anyagi hozzájárulásra, mindenek előtt az érdekelt magyar zeneszerzők összefogására és támogatására lenne szüksége.
Bartók 1914 augusztus 22-én asztalhoz ül és így válaszol:
*Kedves Zágon úr!
Levelét késve kaptam; utánam küldték. Amiről ír benne üzleti szempontból csakugyan nagyszerű; megvalósulása az érdekeltekre akkora hasznot hozna, amelyhez képest a kívánt befektetés igazán csekélynek mondható.
Annak azonban, hogy én valamilyen akcióban részt vegyek, egy óriási akadálya van, t.i. az, hogy egy esztendővel ezelőtt engem mint zeneszerzőt hivatalosan kivégeztek. Vagy az illetőknek van igazuk: akkor én tehetségtelen kontár vagyok; vagy nekem… Mindkét esetben köztem és köztük (t.i. vezető zeneembereink: Hubay stb. közt) zenéről szó sem lehet, együttes akcióról még kevésbé.
Egészen természetes dolog, hogy mikor engem a hivatalos zenevilág kivégez, szó sem lehet „prestige”-ről…
Belenyugodtam tehát abba, hogy ezentúl csak íróasztalomnak számára írok.
Ami a külföldi szereplést illeti, nyolc évig hiába fáradtam, hogy valamit elérjek. Meguntam a dolgot, és minden további agitációt beszüntettem, szintén már egy éve.
Ha valahol elő akarnak adni valamit, megjelent műveimet megvehetik, előadhatják nélkülem is, ha kéziratot kérnek, határozott szándékkal, ezzel is szívesen szolgálok. De magam semmiféle lépést többé nem teszek; ebből elég volt 8 évi fáradozás!
Nyilvános szerepléssel egy térre szorítkozom: a zenefolklór terén folytatott kutatásaim érdekében semmiféle lépést sem sajnálok. Itt erre szükség van, másképp nem érhető el semmi, míg komponáláshoz nem szükséges se elismerés, se nyilvános előadás. Ha volna „prestige-em, szívesen ügyük mellé állnék, illetve közössé tenném ügyüket az enyémmel és dolgoznék érte. De így lehetetlenség.
Szóval én sem vagyok az a kapu, amelyen kopogtatni kell. Ez a kapu: Mihalovich. Minden zenei ügyben az ő véleményét kéri ki a minisztérium. És Hubay annak reményében, hogy Párizsban évente előadásra kerülne néhány szerzeménye, talán meg is nyerné Mihalovichot az ügy számára. Persze ebben az esetben a fiatalabb generációnak felkopna az álla!
Az Operaház egyáltalán nem akarja operámat előadni. Ellenben egy 1 órányi balettet akarnak tőlem, dacolva a hivatalos véleménnyel.
Annyira undorodom a pesti előadásoktól, hogy csepp kedvem sincs ehhez a dologhoz. Úgysem volna az egésznek erkölcsi haszna, anyagi is alig!
Szóval én most hivatalosan népdalt gyűjtök, revideálok Czerny-etűdöket (utóbbit persze csak anyagi okokból); ellenben komponálni csak mint magánember szoktam, csupán családi használatra.
Vigasztalásul csak még annyit, hogy ha én ügyük mellé állanék, úgyis csak káruk volna belőle. Mert amit én pártolok, azt a hivatalos zenei körök számukra – joggal – gyanúsnak érzik már jó előre.
Sokszor üdvözli igaz híve: Bartók.
**A vésztői nyaraló látképe áttűnik „A fából faragott királyfi” díszlet-világába, majd a bihari tájba, ahol már Bartók és Busitia lépdel Egisto Tango karmester oldalán…
*Narráció: 1913 és 1919 között Egisto Tango az Operaház olasz karmestereként tanúja volt Bartók elkeseredett küzdelmének. A kortársai által meg nem értett géniusz, kirekesztettsége és fájdalmas magánya ellenére, egy új zenei világot teremtett.
Bármily meglepő is, Bartók legmélyebb nyomorúsága idején komponálja legátszellemültebb remekműveit: az 1911-ben komponált Allegro barbaro című zongoradarabot a zeneértők korszak-nyitó műnek tartják, hat évvel később Colin Mason pedig leírhatja: „a 2. vonósnégyes oly haladó, hogy Bartókot minden kortársa fölé emeli…”
Mondhatnánk a zeneszerző felvirágzásának korszaka ez.
A „kékszakállú herceg vára” című operájában, melyet a férfi és a nő, a fény és sötétség, az élet és halál szimbolikája foglal keretbe, ahogyan Lendvai Ernő írja, „e műalkotásban minden, ha szabad így kifejezni, félelmetesen a helyén van… Miként a hangnemek, éppúgy a hangzat-típusok is sajátos szimbolika hordozói lesznek. Amit a harminc éves mester téren megvalósít az szinte példátlan teljesítmény. Most alakítja azokat a jellegzetes akkordtípusokat és hangközszerkezeteket, amelyeket ettől fogva sajátosan bartókosnak hallunk: stílusa - némi túlzással – A kékszakállú herceg várában születik, s egyre több eleméről látszik, hogy ösztönös vagy logikai úton a parasztzenéből vezette le.
Balázs Béla szövegkönyve szerint az opera csupán Juditnak Kékszakállú iránti szerelme, de a zene architektonikus egysége alapján ez a szerelem „világszerelem”: az élet szerelme, és minden életszerelme mellett is szerelmes egyesülés a végtelennel. Mert ez a mű mégis és mindenekelőtt a végső egyensúly költeménye.
„A „Fából faragott királyfi” pedig Bartók legtündéribb műve, mesevilág egyesül benne a szűzi természettel, élete folyamán sehol sem énekelt ilyen maradéktalanul és önfeledten „C-dúrban” és boldog „akusztikus” hangnemben…”[34]
Tango megérti, megszereti és elhatározza, hogy bemutatja Bartók színpadi műveit, így aztán 1917-ben az olasz karmester akaratának és tudásának köszönhetően, Bartók első nagy sikerét arathatja Budapesten.
Miközben országaik hadban állnak, Bartók óvatosan bár, de elviszi barátját oda, ahol mindazt meglelte, ami életviteléből egyre fájóbban és egyre visszavonhatatlanabbul hiányzott: az otthonosságot, meleget és bizalmat adó élethelyzeteket.
*„Barangolnak a Belényes környéki falvakban, ami Tangonak minden nap új felfedezést hozott. Séta közben néha meglepődve, elgondolkozva megállt, ámulva figyelte az asszonyokat, akik saru nélkül, hegynek föl, völgynek le, könnyedén futottak guzsallyal kezükben a szétszóródó nyáj után… Közben énekeltek messze hallhatóan, kristálytisztán. Ösztönös ékesítő hajlamuk szárnyaló dallamcsodákat teremtett. Bartók büszkén magyarázta, hogy amit énekelnek, az nemzedékről nemzedékre öröklődik, s ez a beidegzettség biztosítja a legnagyobb technikai könnyedséget…
Ez a közösségi művészet ajándéka – mondta s örült, hogy Tango nem csalódott: a bihari énekek a helyszínen ezerszer szebbek voltak, mint a gyatra fonográfhengereken -[35]
**Narráció: Íme a válasz arra kérdésre, hogy mit kutatott Bartók és mit talált a parasztok közt, amit mindennél többre tartott azon túl, hogy az énekek a helyszínen ezerszer szebbek voltak, mint a gyatra fonográfhengereken:
„A népzene a természet tüneménye. Mai formájában olyan környékek öntudatlan alkotásának eredményei, melyek minden kulturális befolyástól mentesek. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: virágok, állatok, stb…
Amint mindenegyes vadnövény érintetlen frissességében, teljes épségében maga a tökéletesség, éppúgy minden befolyástól, torzulástól mentes parasztdal a legtisztább tökéletességű művészi produktum, akár zenei, akár költői szempontból.
Ezek a dallamok valósággal példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot a legtökéletesebben kifejezni.
Eddig többször használtam ezt a két jelzőt: paraszti és primitív. Nehogy félreértsenek, én ezt a két jelzőt egyáltalán nem lekicsinylő értelemben használom. Sőt, éppen ellenkezőleg: mind a kettővel valami salaktól mentes, ősi, ideális egyszerűségre akarok rámutatni.
A művészet legeslegkezdete – tökéletesség; legeslegvége, a néhány legnagyobb mesternek alkotásai – tökéletesség. Az egyik többé-kevésbé primitív formában, szűk kereteken belül – a másik óriási dimenzióban.
Mi megéreztük a parasztzene hatalmas erejét, annak legkomolyabb formáiban – azt az erőt, amellyel útnak lehet indítani és ki lehet fejleszteni egy olyan zenei stílust, amelyet még legkönnyedebb elemeiben is áthat ennek a tiszta forrásnak éltető ereje.”
*Ekkor felhangzik a „Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára” utolsó tétele, ahol Bartók „szélesen kibontott néptánc-jeleneteket foglal bele egyetlen rondóformában: a fő melódia a középrészben pentaton ruhába öltözik, színes életképek sorozata tárul elénk, amíg el nem kezdődik a hitvallásszerű összefoglalás. Kiszélesül, líraian felenged a finálé saját témája is (Calmo), hogy végül fiatalkori romantikus Fölszállott a páva vallomásokra emlékezve megdicsőülve táruljon ki és egy új hit bizodalmával ölelje magához a világot."[36]
** A „Zene” folyamán áttűnésben Bartók és Busitia jelenik meg... Ezúttal Bartók hetedik s egyben utolsó gyűjtőútjára készülődnek a Kolozs vármegyei Ponorba, mely a bihari határon túl az erdélyi havasokban fekszik és csak lóháton elérhető… Petróc község vasútállomásán felnyergelnek két fekete hegyi lovat, a harmadikra a málhát pakolják, élelmiszereket, lisztet, zöldséget, krumplit, zsírt, szalonnát, cukrot, petróleumot, munkaeszközeiket, Bartók felvevő berendezéseit és Busitia festőállványát. Estére friss tejjel, kukoricakásával várják őket az erdészlakba…
„A keskeny ösvényen nem fért el a két lovas egymás mellett. Sorjában ballagtak a hegyi csúcsok felé, erdőkön, fenyveseken át. Egymás szavát sem hallhatták. Kolomphang szólt messziről, s körülvette őket a tisztások balzsamos csendje, az a finom zenei szövedék, amely szitakötők, tücskök és darazsak szólamaiból szövődik…”[37]
*Narráció: Bartók kéziratai között egy népi verselésben fogant költeményt találtak. A maga költötte szöveget egy nagyszabású szimfonikus műhöz szánta, amelyet már nem volt alkalma megkomponálni.
A balladaszerű költeményben három mesebeli ország – napkelet országa, napnyugat országa és fényes dél országa – azt vitatja, melyiket szereti jobban az életet adó Nap. Kié az elsőség? Azé, akit legelőbb megvilágít, azé, akihez nyugodni visszatér, vagy azé, akire a legnagyobb hévvel sűt?
„Minden ország ura, a teremtő Isten”, hallván a vitát így dönti el a vitát:
Sose vetekedj te háromféle ország,
Hiú vetekedés semmit sem bizonyít,
Hiú vetekedés semmire se való
(Semmire se való, senkinek se használ).
Csak mutasd meg, mutasd, háromféle ország,
Mutasd meg, mutasd meg, mit tudsz teremteni.
Aki szebbet teremt, elsőség is azé,
Elsőség is azé, azt választom én is…
Ez lehetne Bartók metaforikus válasza mindazoknak, akik vitatták valaha egyik vagy másik általa ismert nép folklórjának meghatározó szerepét alkotásaiban:[38]
(A hegyoldalon, a „Zene” fináléjával szinkronban, mintha virág-labirintusból rajzolódna ki a következő felirat)
„Nem vonom ki magam semmiféle hatás alól,
eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból.
Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás.”
*A virág-labirintusból előbb Bartók, Kodály és Busitia
biharfüredi fotója,
majd Kisfaludy Stróbl gyönyörű szobra rajzolódik ki:
Bartók Béla
*A szoborfej elmozdításával - lassú áttűnésben - megelevenedik Bartók arca: egy archív dokumentumfilm képsora pereg szemünk előtt, miközben Kosztolányi Dezső riportjának bevezető részét halljuk. Párbeszédük rekonstrukciós feldolgozásának módját a riport teljes szövege után részletezem.
*(Ezüstfej. Egy ezüstszobor finom feje, melyet az ötvös pirinyó kalapácsokkal dolgozott remekbe, esztendők munkája során. A test, mely a negyvennégy éves fejet emeli, törékeny, kicsiny, szinte eltűnik a szobában, hol nappal is lámpa ég. Taglejtései alig vannak. Mire valók is lennének ezek? Minden erő, lendület kell hogy művészetébe fusson, a zenébe, hol szabadon lehet hadonászni, égig-nyúló karral, mozogni, önkívületes álomban. Legföllebb a szem él még az arc nyugodt síkján, a homlok fiatal hava alatt, a villogó, figyelő, sötét szem, a látó agyvelő, mely kiugrik koponyánk legmesszebb levő hegyfokára, s az ismeretvágy kétségbeesésében két kukucskáló-lyukat tör magának, hogy a világba nézzen, lássa, mi van körötte. Én utálom azt a felfogást, mely a művészt keresi a hétköznapi életben. Tudom, voltak hatalmas zeneszerzők, kik inkább potrohos sekrestyékre hasonlítottak, vagy tehénhajcsárokra, vagy díjbirkózókra, mint arra a képre, melyet a műkedvelő ábránd kirajzolt magának. De ez az ember, ki előttem ül, testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő, és alkotásaira kell gondolnom. Környezete: Bösendorfer-zongora, melyet a Bösendorfer-cég bocsátott rendelkezésére, kalotaszegi asztal, melyre a székely atyafi kifaragta akkurátusan: „Bartók – Béla”, meg fönn a falon hupikék állványon három hupikék magyar paraszttányér. Ezzel felesel lenn a zongorán néhány külföldi zenei folyóirat. The League of Composer’s, Review, Der Auftakt stb.)
***
- Milyen hangszeren játszott először?
Ő. Dobon.
- Dobon?
Ő. Azon. Dobot kaptam kétéves koromban. Anyám meséli, hogy folyton doboltam. Rajta próbálgattam a ritmust.
- Később?
Ő. A zongora. Négyéves lehettem – ezt is anyám meséli -, magyar nótákat pötyögtettem ki, egy ujjal.
- Aztán?
Ő. Az első kóta. Ötödik születésnapomra kaptam. Erre már emlékszem. Apám – Gömör megyei kisnemes, földmívelési-iskolai igazgató volt Nagyszentmiklóson, szívesen zongorázott. Mindketten biztattak. De én untam a gyakorlatozást, a skálát. Mint minden gyerek. Halálosan untam. Anyám így szólt: „Tanulj, fiam, zongorázni. Ha társaság jön hozzánk és fölkérnek zongorázni a tánchoz, milyen szégyen azt mondani, hogy nem tudsz. És milyen szép, ha valaki zongorázik.” (Szünet.)
- Mikor kezdett komponálni?
Ő. Kilencéves koromban. Afféle táncdarabok ezek, bécsi keringő, csárdás, szonatinák, Mozart-utánzatok. Anyám őrzi őket, Pozsonyban.
- Ma (a Bösendorferre pillantok, mely elzengett, és szunnyadó viharokkal teli, jelentősen hallgat a szobában) gyakran zongorázik?
Ő. Ha szükségem van rá. Néha elmúlnak napok – nem -, hetek is, hetek s nem ülök. Le. (Ő is a zongorára néz.) Csak hangversenyeim előtt. Kénytelen vagyok hangversenyeket adni. (Hangja halk, minden színezés nélkül.) Most Prágából jövök. (Itt koncertezett, s a zene nemzetközi versenyén ő képviselte, diadalmasan, a magyarságot.)
- Melyik az első műve, melyet igazán magáénak érez?
Ő. A tizennégy zongoradarab. Az első kvartett.
- A Kossuth-szimfónia?
Ő (int). Az nem. Formailag még nem érett. A fából faragott királyfit ilyen szempontból legkevésbé szeretem.
- Hogy dolgozik? Rendszeresen?
Ő. Ezt mondhatom: nem szeretem keverni a munkát. Ha belefogok valamibe, akkor csak annak élek, míg be nem fejezem.
- Íróasztalnál? Zongoránál?
Ő. Íróasztal, zongora között.
- Folyik még a magyar népdal gyűjtése?
Ő. 1918 óta nem voltam gyűjtő-körúton. A megszállott területen nehéz a munka.
- Az önök föllépése előtt a magyar zenének afféle Kazinczy-korszaka volt – nemzetközi, európai epocha -, melyet az önök működése zenei Petőfi-Arany-korszakká emelt. Érdekes, hogy ez a mozgalom a zenében csak félszázaddal később jelentkezett, mint az irodalomban.
Ő. Holott – azt hiszem – a zenére nézve még fontosabb a népzene ismerete, mert itt jobban fejleszthető. Úgy értem, hogy a zeneszerzőt állandóan megtermékenyíti a parasztzene hallása. Nem szabad azt képzelni, hogy mi a parasztzene átültetésére, beolvasztására gondolunk, a zenekincsbe való bekebelezésébe. Nem, nem. Hanem erre: a mi muzsikánk jellegét a parasztzene adja meg. Meg erre: hogyha valaki az eredeti környezetben, a néptől hallja dalait, sokkal inkább megérti-megérzi, sokkal inkább megihleti őt, mintha hangjegyekből, gyűjteményekből ismerné. A légkör is hat reánk. A népzene szerepéről zenénkben külföldön is sokat írtak. De újabban, főleg Amerikában, olyan (szerintem helytelen) vélemények is hallatszanak, melyek a népzenére való támaszkodást károsnak mondják
- Hogy viselkedett a nép a gyűjtőkkel?
Ő. Bizalmatlanul. A gyűjtés természete magával hozta, hogy csak öregebbekhez, főként parasztasszonyokhoz fordulhattam, mert régi dalainkat csak ők tudták. Bele kellett énekelniük a fonográfba, én pedig írtam a hangjegyeket. A magyarok meg a székelyek hamarosan megértették, miről van szó. Pénzt szimatoltak, de nem kértek. Szeméremből, úriasságból. De milyen nehéz egy öreg nénikét éneklésre bírni! Hogy ő figurázzék, hogy az urak esetleg csúfot űzzenek belőlük. Mindenik valami sandaságot sejtett, kelepcét, melybe nem akart beleesni. Nekünk is ravaszsághoz kellett folyamodnunk, beszélni-beszélni. Végre az öreg parasztasszony beadja a derekát. Dalolni kezd. De a közepén hirtelenül abbahagyja. Meggondolja magát. Mégse dalol. Minek? Akkor új támadást intézni, más úton, más ürüggyel, míg a fölvétel sikerül. A nép mindenütt tartózkodó az úri osztállyal szemben. A tótoknál valamivel könnyebben megy a gyűjtés, viszont a románoknál még a fiatalokat is alig lehet éneklésre bírni. Ennél a két népnél azonban már „szabott ára” volt a dalnak. Mihelyt megérkeztem, híre futamodott, hogy valami „hangban utazó” jár közöttük, hát megfizettették éneküket. Legsimábban az araboknál ment – 1913-ban Biskrában gyűjtöttem -, a sejkhez ajánlólevelem volt, az kirendelte arabjait, kik úgy fújták a dalokat, mint az operaénekesek.
- Milyen folyóirat ez? (A League of Composeres-t veszem föl a zongoráról, melyben „Magyar Exploreser” címen terjedelmes-lelkes cikket lelek Bartók Béla s Kodály Zoltán úttörő munkájáról. Ő egy szakaszra hívja föl figyelmemet. Együtt olvastuk.) „…Mert tudvalevő, hogy egy nép sem oly kevéssé muzikális, mint a magyar…”
Ő. (Szinte bosszúsan.) Micsoda vastag tudatlanság. Még Amerikában is az. Minden paraszt énekel, az emberi természetben lakozik, hogy szereti a dalt. Hogy a mi parasztjaink nem ismerik a többszólamú éneket? Az arab, román, tót s még egy csomó nép szintén nem ismeri. Egyáltalán, mi az, hogy egy nép muzikális? Az, hogy a parasztzenéje értékes, vagy az, hogy nagy zeneszerzőket adott a világnak? Ha az elsőt tekintem, akkor az angol nép muzikális, ha a másodikat, akkor nem. A mi gyökerünk igenis a parasztzenében van, ez őrizte meg az ázsiai öthangú skálát, a pentatónikát.
- Ha lenne ilyen ősi emlékünk az irodalomban is! És ez a rokon népeknél, a finneknél is föltalálható?
Ő. (Legyint.) A finn népzene semmi érdekeset nem nyújt. Csupa svéd-európai visszhang. Zenénkkel az itteni népek között egyedül állunk, mint sziget. Európában legfeljebb csak olyan ázsiai eredetű népek zenéjében van pentatónika, mint a cseremiszek. Íme, például ebben a cseremisz dalban. (Hónapokkal ezelőtt jelent meg a magyar dalról szóló alapvető munkája, több évi művészi-tudományos búvárkodás eredménye, hangjegyekkel, számoszlopokkal, kimutatásokkal. Mi még nem hallottunk felőle, de már az asztalon hever a német kiadás kefelevonata, ott künn majd ismertetik bő tanulmányokban, melyeket talán számunkra is lefordítanak.)
- Milyen cél felé halad az új zene?
Ő. Ez az egyik jelszó: el a romantikusoktól! A másik: neoklasszicizmus! Romantikusnak tartják még Beethovent is. Az áramlat már Debussyvel kezdődik, és tetőfokát éri el Stravinskyval, ki azt állítja, hogy Beethoven lehetett nagy ember, kitűnő jellem, ellenben egyáltalán nem volt – zenész. Ezt én természetesen nem vallom. Az talán állítható, hogy nem úgy hangszerel, mint Mozart, de az Eroicát ma is úgy élvezem, annak előtte. Tagadhatatlan, nagy a visszahatás a romantikusokkal szemben, az egész világ „megállj”-t kiált, Bach-hoz tér vissza s a még előbbi zeneszerzőkhöz, tárgyilagos, irodalom-ellenes muzsikát kíván, mely nem ábrázol határozott érzést, föltétlen zenét ad. Háború előtt a németek jártak a mozgalom élén, Schönberg, az expresszionista, de háború után mintha pangás mutatkozott volna a német zenében. Most új tehetségek bukkantak föl, a huszonnyolc éves Hindemith, a huszonnégy éves Krenek, kinek egy szerzeményét most hallottam Prágában. Concerto grosso. (A Handel-féle cím is a neoklasszicizmust hangsúlyozza.) Ami Stravinskyt illeti, előző dolgaiért lelkesedem, utóbbi munkáit azonban száraznak érzem, nem tudnak fölmelegíteni.
- Ez a forradalom a festészetben már évtizedekkel ezelőtt lezajlott, mikor a „föltétlen festészet” jelszavára föltűntek a vásznakon a mértani formák. De itt is kiderült, hogy minden művészet szükségszerűen emberi. Nem lehet az embertől – az érzéstől, az érzés tárgyától teljesen függetleníteni.
Ő. Ez természetes. Különben a zene gépzenévé válik. Bach is kifejez valamit, az élet egy-egy mozzanatát, szöveges kompozícióin észlelhetjük, hogy igyekszik is kifejezni. Ha egy mély hangot leírok, aztán egy magasabbat, az már emelkedés, ha egy magas hangot megütök, aztán egy mélyebbet, az már süllyedés: az egyik okvetlenül vidámság, a másik csüggedés. El kell azonban ismerni, hogy ennek az elfordulásnak bizonyos haszna is van, mert a zenei romanticizmus kinövése Wagnerrel és Strauss-szal már tűrhetetlenné vált. Ezért keresnek, kutatnak mindenütt. Ez a prágai szaklap hírt ad egy találmányról, a Farbenlicht-Musikról, mely a zenét a színnel együttmutatja be, mégpedig gazdaságosan – amennyiben a szem lassúbb felfogóképességét tekintetbe véve, több hangra adagol egy színt -, s a térbeli festészetet időbelivé teszi. Tehát a hangszerrel egy időben működik a fény-szer is. (Tűnődik.) Fény-szer. Furcsa szó. Úgy foglalkoztatja a szemet, mint a fület a zene. Fölfedezője különben magyar, László Sándor.
- Nem gondolja-e, hogy a stílusok e vegyítése, ez a lombikmunka, ez a nagy öntudatosság – zenében és egyéb művészetekben is – a kor meddőségére mutat?
Ő. Nem Az öntudatosság, úgy vélem, nem baj. Hiszen sok példa van arra, hogy nagy művészi korszakok is öntudatosak voltak, már meglevő formákhoz, kialakult stílusokhoz menekültek, azokban öntötték tartalmukat. Csak egyet említek: a reneszánszot.
(Az előszoba keretében áll Bartók Béla, mozdulatlanul, úgy, ahogy arcképein látni, a Manchester Guardianban, vagy az El Solban. Nyitom az ajtót, nyikkan a kilincs, valamelyik emeletről ide émelyeg egy orfeumdal, melyet polgári zongorán nyúznak, irgalmatlanul. E zörejek, zeneietlen recsegések között él az alkotó, ki fejében a muzsikát hordozza, az élet lármája körülveszi, melyet ő, a benne levő rendre figyelve, visszatol magától, elfelejt, akár az író, ki két verse között az utcán sétálva elolvasott a falon egy szigorú tömörséggel fogalmazott, hatósági ebzárlat-meghosszabbítást.)[39]
Kosztolányi írása méltó Bartókhoz. A jelenleg fellelhető 129 interjúból minden értelemben ez a legteljesebb. Bartók soha, egyetlen interjú folyamán sem beszélt ennyit, s ilyen bensőséges formában önmagáról…
A jelenet játékfilmes eszközökkel történő rekonstrukcióját Mácsai Pál és Dunai Tamás közreműködésével a Bartók Emlékházban szeretném leforgatni. Ez a helyszín idézi fel leginkább Bartók-szellemét, és itt állították ki az 1925-ben még a Szilágyi Dezső téri lakásában lévő munkaeszközeit és népi bútorait…
Az egyszerű plán-váltásokkal feldogozott párbeszéd folyamán csendesen megszólalnának az említett zeneművek is.
Az írásból, mely a rendezői utasításokat is tartalmazza, kihagynánk a forgatókönyvben egyszer már elhangzott gondolatokat, szöveg-ismétléseket. Itt jegyezném meg, hogy a hitelesség kedvéért teljes egészében közölt levelekből, a film-témájához szorosan nem kapcsolódó részleteket úgyszintén kivágnánk.
*Az ismeretterjesztő dokumentumfilm a keret-történettel zárul, a Bartók-interjú „reneszánsz” zárszavára áttűnésben
*Kocsis Zoltán jelenik meg a Zeneakadémia színpadán, aki éppen Bartók II. zongoraversenyének fináléját játssza, majd a hatalmas ováció hatására,
újra a színpadra lép és hihetetlen erővel megismétli
Bartók „Allegro barbaro” című remekművét…
*** Az utolsó akkordok után István együtt tapsol a lelkes közönséggel.
István kimegy a folyósóra, s miközben a filmünk főcím-listája megjelenik, azt látja, hogy a hatalmas fényáradatban éppen egy filmet forgatnak az előtérben.
István a kilép a háttérből, közelebb jut a kameraálláshoz, ahol szinte egymásba olvadnak a különböző irányból érkező hangok, kérdések-válaszok, vezényszavak…
Mellette egy ismert kritikus beszélget a rendezővel, miközben egy fürtős hajú fiatal színésznő az asszisztenssel ismétli meg a jelenet dialógusait.
Meglepetéssel hallgatja a próba dialógusait s fedezi fel közben, hogy a nagyszabású játékfilmnek ugyanaz a színész a főszereplője, mint az előbb látott ismeretterjesztő dokumentumfilmnek.
[1] Fodor András: Vallomások Bartokról
[2] Ifj. Bartók Béla: Bartók Béla műhelyében
[3] Tallián Tibor: Bartók Bélával szemtől szemben
[4] Bartók Breviárium (1933)
[5] Tallián Tibor: Bartók Béla szemtől szemben
[6] Bartók 1910-ben Delius-hoz írt leveléből
[7] Bónis Ferenc: Bartók Béla élete képekben és dokumentumokban. 100. és 102. fényképek
[8] Tallián Tibor: Bartók Bélával szemtől szemben
[9] Kodály Zoltán
[10] Kodály Zoltán: Bartók Béla, az ember (1946)
[11] Szegő Júlia: Embernek maradni
[12] Bartók Béla: Gyergyói-kilyénfalva párbeszéd. Bartók ifjúkori szerelmének, Geyer Stefinek 1907 aug. 16-án, meglepő módon, két szereplős színjáték formájában írja le a népdalgyűjtés aktusát, amely leginkább játékfilmes feldolgozásban, Mácsai Pál alakítása révén adná vissza a naphosszat tartó munka különleges, humoros hangulatát és idegörlő jellegét.
[13] Bartók Breviárium (1928)
[14] Bartók Béla: Kottapéldák 21. Romlott testem a bokorba, piros vérem hull a hóba…
[15] Bartók: Három csíkmegyei népdal zongorára. (1907.) Kocsis Zoltán előadásában.
[16] Bartók Béla: Új magyar zene, műzene és népzene
[17] Bartók Béla: Életrajz
[18] Tallián Tibor: Bartók Béla szemtől szemben
[19] Tallián Tibor: Bartók Béla: Szemtől szemben
[20] Bartók: Népeink és a szomszéd népek népzenéje: 3a, 29, 33.
„Ej, zandári, zandári…” Darázs (Nyitra), leány, 1907 „Drázovsky…” Darázs, 1907
„Kupalasa…” Darázs (Nyitra), leány, 1907
[21] Iosif Hertea: Bihari hórák
[22] Bartók: Bihari kötet 57. sz. A zongorára írt Vázlatok 5. darabjában majdnem változatlanul jelenik meg.
[23] Iosif Hertea: Bihari hórák
[24] Tallián Tibor: Bartók Béla szemtől szemben
[25] Bónis Ferenc: Így láttuk Bartókot. Molnár Antal visszaemlékezése
[26] Bónis Ferenc: Így láttuk Bartókot. Székely Júlia visszaemlékezése
[27] Lendvai Ernő: Allegro barbaro. (Az új magyar zene bölcsőjénél)
[28] Bónis Ferenc: Így láttuk Bartókot. Szabolcsi Bence visszaemlékezése.
[29] Kodály Zoltán
[30] Szegő Júlia interjúja Bartókkal. Első közlés: Ellenzék. (Kolozsvár)
[31] Pethő Bertalan: Bartók rejtekútja
[32] *Fényképfelvételek az utazásról nincsenek, Bartóknak akkor még nem volt fényképezőgépe.
[33] Bartók: A Biskra vidéki arabok zenéje. Bartók a 200 arab népdal-gyűjteményéből 77-nek a kottáját is publikálta)
[34] Lendvai Ernő: Bartók dramaturgiája
[35] Szegő Júlia: Embernek maradni
[36] Kroó György: Bartók kalauz
[37] Szegő Júlia: Embernek maradni
[38] Iosif Hertea: Bihari hórák (1963)
[39] Az interjú készítője: Kosztolányi Dezső: eredetileg a Párbeszédek sorozatban, majd számos utánközlésben. Első közlés: Pesti Hírlap XLVII/122. (1925. május 31.), 38. Megjegyzés: a cikk eredet, sajátos tipográfiája megtartott.
