FEJET AJÁNDÉKBA NEM ADUNK
(játékfilm-forgatókönyv)
írta: Sipos István
© artisjus 050429001T
FEJET AJÁNDÉKBA NEM ADUNK (Előszó)
1989-ben, mikor is történhetett, hogy a MIT vezérkara felvállalta tizedik forgatókönyvem dramaturgiai támogatását? Kevés pénzük lévén e tájt, csak így segíthettek, s egyben kérték, hogy nézzek körbe más stúdiók háza táján. Így kerültem Simó Sándorhoz, aki azzal a jó hírrel örvendeztetett meg, hogy minap járt náluk Szabó István, ritkaságszámba menő forgatókönyvet keresvén, - „ami, mint a fehér holló” -, viszont, ők tele vannak pénzzel, s így ő beajánlott…
Rohantam tehát az Objektív Stúdióba, ahol Kósa Ferenc vette át ügyem, igencsak bátorítva az első javasolt átírás után.
90 tavaszán madarat lehetett fogatni vélem. Februárban, miután Szabó István feledhetetlen szavakkal méltatta könyvem, „plasztikus hősökkel, gyönyörűen megírt dialógussal, mint egy igaz görög dráma”, s abszolút támogatásáról biztosítva, már igazán meg se lepett, hogy a művészeti tanács három jelenlévő tagja az ötből végre – kilenc elutasított könyvem után – apró módosításokkal MEGSZAVAZTA azt!
Kósa Ferenc azt állította, hogy nem csupán a hazatérő létfeltételeinek, de a magyar film újjászületésének is letéteményese ez a forgatókönyv.
Micsoda őrület negyvennyolc évesen száguldani gyártásra költségvetésért. „Színészekbe gondolkodni!” Funtek, Nagy-Kálóczy… És természetesen, egy széles tömegeket foglalkoztató témát sikerre vinni,… azaz megőrizve intellektuális telitettségét, a hitchcocki pszicho-dráma félelmetes feszültségét, elkerülni az erőszak, az utcai lincselés bárminemű képi megjelenítését! Úgy éreztem persze, hogy egy fatális, tragikus végkifejlet felé feltartóztathatatlanul sodródó történet, lényegében, a „genezis értékű első koncepciós forgatókönyv”: a „miskolci népítélet” rekonstrukciója-adaptációja” révén, az egész haladó világot is érdekelné. Pl. Forman-szerű sztárokkal,… azaz esendő, vergődő, rejtélyes fogaskerekeknek feszülő kisemberekkel. Lukácsi krimi, ahol a történelemi személyiségek epizód-szerepeket játszanak s a történelem a kisemberek világán át tükröződik.
Márciusban aztán a madárból zebra lett, a másodfokú döntéshez Rózsa János olvasata ad magyarázatot, aki „az egészből nem értett egy szót sem”. Éles pengeváltások. Öten egy ellen.
Diana hercegnő látogatása után, Bacsó Péter kedvesen megkérdezte, hogy mit keresek még itt a Balázs Béla Stúdió holdudvarán… Mondtam, ti nem engedtek a napra. Erre nyújtotta a Dialóg Stúdió kulcsait, hogy vegyem át tőle…
Így jutottam „Fejet ajándékba nem adunk” című forgatókönyvemmel végtére a Dialóg Stúdió műhelyébe, ahol Újhelyi János egykori bölcsész évfolyamtársam gondos dramaturgiai segédletével könyvemet a jelenleg végleges formájába ötvöztük 1991 januárjában.
Sipos István
FEJET AJÁNDÉKBA NEM ADUNK
(rendezői koncepció)
Ez a film egyszer már lepergett lelki szemeim előtt.
Különös tavasz volt, 1990-ben, úgy a testet öltő történet is melegebb, a szerteágazó szeretet jegyeivel itatódott át, az árnyalt folytonosság pedig, ahogy az egészet tér-időbe vetítette, közelebb hozta, személyesebbé tette vívódó hőseimet...
Itt az elején jegyezném meg, hogy ez a dráma olyannyira gazdag történésekben és főszerepekben, hogy az „olvasat” (lecture/relire) bárminemű hangsúlyeltolódás (pl. egy másik tengely kiemelése) révén, ugyanúgy lehet pszicho-dráma, mint szerelmes film, vagy egy feszült krimi látlelete.
Félő, hogy ez a „többszintes építmény”, - mely terjedelmi okokból kifolyólag még ebben a formátumában sem részletezheti eléggé a lelkekben, a szemekben lejátszódó folyamatokat -, félő, hogy egy szinopszis-vázlatban csak sivár kontúrokkal, lényegét vesztő leegyszerűsítésekkel rajzolható fel, holott, a film koncepciója éppen a bonyolult lelkiállapotok leképzése, áthatása egy nemzetellenes korszak genezis történetében.
Egyetlen példa, mely beszédesebb a szinopszisnál, megértésüket kívánja kiváltani, vajon miért vonakodom e forgatókönyv végtelenül előnytelen „felvázolásától”…
E rezümében a megkörnyékezett, az önmagával meghasonló humanista Steiner Dezső nyomda-igazgató „menedékútját” mindössze négy szóval jellemezhetem, saját szavaival: „Nem gondolkodom, tehát vagyok.”
A történet maga egyike azon sötét, szomorú történeteknek, ahol a rendezőelv világossá válik. Rákosiék elhatározzák, hogy ország-világ előtt, a párizsi békekonferenciától Sztálinig, mindenkinek bebizonyítják egy „bűnös népről” a fasiszta, antiszemita determináltságáról kreált és kreálandó kép hitelességét, negyven évre kiható következményeivel…
Rákosi egy miskolci népgyűlésen, 1946 július 23-án, tehát, alig pár nappal a tragikus események előtt, a nyomorgó, elszegényedett munkásoknak az új forint védelmében feladja a leckét:
„aki a forinttal spekulál, fel kell húzni akasztófára!”
A hatásos jelszó illusztrálásaként formálják meg az első, szégyenletes „forgatókönyvet”, ahol emberek tízezreit manipulálva, kényszerhelyzetek sorozatát idézik elő…
Kiválasztanak, két számukra kompromittált feketézőt, a haláltáborokat megjárt zsidó származású unokatestvéreket, Rejtő Sándor malomtulajdonost és a fiatal-házas Jungreisz Ernőt. Bekerítik és feláldozzák őket…
Hihetetlen, a csapdába ejtő, az illegális üzletet kicsikaró Steiner Dezső és az állambiztonsági főhadnagy, Fogarassi /Frankel/ Artúr sorstársak, mindnyájan zsidó származású, haláltáborokból érkezett, felelős vezetők. Ők szervezik a kálváriát…
A végkifejlet mégis egy sorozatosan megtévesztett, kezdetben még az Internacionálét éneklő néptömeget kényszerít a szörnyűségek kivitelezésére, amelyet az sem ment a hazai és nemzetközi reagálások végzetes következményeitől, hogy az eseményeket beépített emberek irányítják, hogy a beterelt, lincselő tömegben azonosítható bérencek végzik könyörtelen feladataikat.
A koncepciós forgatókönyv lebonyolításának, - amely összehasonlíthatatlanul nehezebb és hatásosabb manipulálási és szervezési forma a konstruált pereknél – a hétköznapi emberi élet szinte minden pontján ellenáll, akadályozza vagy lassítja teljesedését, különösen, amikor hatni kezdenek a teljes igazságra eszmélő erők.
Még Steiner Dezső is, amikor felsejlik előtte a rémséges korszak, megvallja asszonyának – és mily gyötrelmek közepette – szenvtelen pártfeladatát, miszerint egy törvénytelen liszt-eladási szerződés kierőszakolásával kell börtönbe juttatnia egy távoli ismerősét.
Így aztán, Steinerné segítheti a férje elzárását követő órákban színre lépő Rejtőnét, hogy óriási harcban a percekkel is, valóságos csatát vívjon az apparátus fellelhető tisztségviselőivel férje, Rejtő Sándor megmentéséért, akit az internálótáborból Jungreisszel együtt óramű-pontossággal a "„Halál a Flórián-malom feketézőire!" című hírhedt röpirat által feldühített tüntetők elé szállítanak.
Hiába küzd azonban elszántan, az állapotos, szerelmetes Jungreisznét is gondozó asszony, Steinerné, a felszámoló gépezetet hideg intelligenciával vezérlő Fogarassi főhadnagyot semmise rettenti vissza, az események sodrában „cinikus találékonyságról” tesz tanúbizonyságot: művelt, kifinomult, de bosszúvágya fékezhetetlen.
Kétségtelen, a dialógusok megírásakor, mint emberről, róla tudtam a legkevesebbet és a legtöbbet egyben, hiszen vétsége tragikus vétség: Jungreiszt megölik, mint később őt is.
A szinopszis még oly elnagyolt történés-rajzából is látható, igazi tragédiával állunk szemben.
Tragédia ez, nem csupán a kimondott igazság fájdalmas ereje, hanem katarzisa következtében: az ártatlan Jungreisz mártírhalála miatt, melyet karnyújtások, motorvágták, a szívükkel mentők, testükkel védők akciósora sem akadályozhatott meg.
Sipos István
FEJET AJÁNDÉKBA NEM ADUNK
Írta: Sipos István
A film az 1946-os miskolci események feldolgozásával készül.
ALAGÚT – éjszaka
Ámbár az álomjárás határán az öntudatra ébredés előtti sebességgel haladunk, a sötétségben fel-felvillanó hegesztő munkások képe kék-vörös fényben, a visszhangzóan távolba vesző gépzajokkal, csak a reális munkafolyamatot tükrözik.
A szikrazáporok közti csendben úsznak fel a főcím feliratai, munkatársak névsora s maga a cím is:
FEJET AJÁNDÉBAN NEM ADUNK
A látottakkal párhuzamosan, a főcím teljes hosszában, egy a kedvesét simogató férfi magyarázó-suttogó hangját halljuk:
- Úgy érkezel, hogy a fény általad, veled együtt változik. Mérhetően, fokozatosan, vagy hangsúlyosan…
- Miről beszélsz, kedvesem?
- Dunáról, Tiszáról… Ha tehetném újjáépíteném az egész rakpartot, de legalább az első sáv építményeit szelíden lábához hajlítanám,… s mindent, ami ezt az egyszerű, gyermekléptekkel közelíthető ölelést gátolná, azt…
- De miről beszélsz, kedvesem?
- A csodáról. Amikor egy városrész olyan épületek összhangjában közelíthető, melyeket a folyam partján perspektivikus, nyitott és közhasznú funkcióval terveznek… Kikötők, kecses hidak, középkori piacok, korzók a teraszoktól a hullámokig… Az építészet az igézeté. Az igézet statikája, mely hatványozza környezete szépségét.
HEGYEKBEN – naplemente
Motorkerékpár kapaszkodik az erdei ösvényeken felfelé. Ifjú pár. A finom arcélű, zsidó származású férfi megigazítja a visszapillantó tükröt, s rákacsint a fiatal lány tükörben rázkódó képmására.
- Figyelsz?
A lány kíváncsian kinyújtja nyakát.
- Azt hallottam, hogy te voltál Miskolc legcsinosabb lánya.
- Micsoda? Azt hallottad?! Na megállj! – sikoltja és tenyerével püfölni kezdi a férfi bőrkabátját, majd a lábtartón felállva eltakarja a motoros szemüvegét, mire a férfi hirtelen lefékezi a régies járgányt. Kacagva huppannak a földre, majd a szőke lány kergetni kezdi a bokrok közé menekülő férfit.
Amint egy rejtettebb ligetbe érnek, a férfi lehúzza a lány pulóverét, akinek hosszú, szőke haja körbefonja mellét, a természetet, a napsugarakat…
Gyengéden átöleli kedvesét és lassan forogni kezd véle. A lány szoknyája, mint egy óriási virág lebeg áttüzesedett arcuk felett.
A magasból, egyre magasabbról letekintve, úgy tűnik, mintha a férfi csókjait és a lány boldog sikolyait az egész erdő visszhangozná.
Aléltan fekszenek a lemenő nap utolsó sugaraiban…
Mikor a lány kinyitja a szemét, kedvese mosolygós arcát látja, amint az hosszú szempilláival cirógatja…
Ő is elmosolyodik, majd különös hangsúllyal azt suttogja:
- Mi lesz a neve, drágám?
- Mit mondasz?
- Gyermekünk lesz!
- Micsoda?
- Mondom, gyermekünk lesz!
A férfi önfeledt örömmel, széttárt karokkal ugrik fel, majd kétkedve újra megszólal:
- Esküdj meg!
A lány felegyenesedik, a férfi elé áll és kedvesen így ismétli:
- Én, Jungreisz Ernő apai és anyai áldással egybekelt hitvese esküszöm, hogy az első sejtelmes magzati mozgások után, a következő mondatokat véltem hallani, suttogóra fogva: „Ha nincs kincsed, játszogass egy-két órát egy gyerekkel!” – tanácsolta az óriás. Három óra múlva visszatértem az óriáshoz, s önfeledt boldogsággal nyújtottam érte égbe a karom: éreztem, amint ő lassan, finom méltósággal felemel…
A férj most szépen térdre borul és csókokkal borítja el ifjú felesége hasát, majd csendben félrevonul.
Egyedül megáll egy nagy tölgyfa tövében, elmélyülten fohászkodik. Szemében könnycseppek csillannak meg, amikor azt mondja:
- Jó Isten, bocsáss meg…
Felesége érkezik mellé ruháival és felöltözteti a magába zártan álló férfit. Átöleli lágyan, hosszan összefonódva nézik egymást. A férfi többször is megpróbálja, amíg végre meg tud szólalni:
- Ha… ha mindent elmondok magamról, el kell, hogy hagyjalak.
Az asszony átbilincseli:
- Hallgatlak, kedvesem.
Jungreisz suttogva folytatja:
- Sebesültek menekülnek szerte-tova, s én mindig annak útját járom, akinek az élet… a leginkább fáj. Erről írtam ma neked egy levelet. A haláltáborunkról,… első feleségemről, akit ott…
- Már mindent elmondtál, sőt azt is tudom, amit ki nem mondanál.
A VÁROSHÁZA VETÍTŐJÉBEN – késő délután
Miskolc város vezető beosztású új funkcionáriusai gyülekeznek a különböző Rákosi-képekkel dekorált vetítőteremben. Az izgatottan beszélgető csoportoknak tálcán bort szolgálnak, mígnem megérkezik a vezérkar és Oszip István főispán ünnepélyesen bejelentheti, hogy a Miskolcon is megalakuló Forintvédő Bizottság rendezésében, első rendkívüli napirendi pontként levetítik a legújabb filmhíradót, a „magyar nép nagy vezérének” feledhetetlen miskolci látogatásáról.
Aztán kezdetét veszi a fekete-fehér film vetítése, Rákosi emlékezetes nagygyűléséről, ahol 250.000 ember előtt hirdeti ki a harcot az új forintért, majd a következő mondattal uszítja híveit a kötelező megtorlásra:
„Aki a forinttal spekulál, aki alá akarja aknázni demokráciánk gazdasági alapjait, fel kell húzni az akasztófára!”
A film vastapssal, kitörő lelkesedéssel ér véget.
Szikár egyenruhás férfi lép az egyik felszabadultan éljenző csoporthoz, Fogarassi Artúr, a politikai rendőrség vezetője:
- Gratulálok, Steiner Dezső elvtárs! Láttam, ahogy magával Rákosi Mátyás kezet fog! Mit nem adnék egy ilyen kétkezes szorításért: legalább így másodkézből hadd érezzem dicsőséges vezérünk örökös jelenlétét, szent odaadását… - s azzal hosszan megrázza a joviális, úriember külsejű férfi jobbját - Lelkünk mélyébe ivódtak szavai, különösen nékünk, akik kizárólag zsidó származásunk miatt ismerkedhettünk meg a haláltáborok poklaival… S így, igazán tudjuk, milyen nemes vagy kíméletlen feladatot róhat ránk az új rend védelme. Hadd mutatkozzam be tehát, úgyis mint sorstárs, de úgy is, mint leendő harcostárs, hiszen a Forintvédő Bizottsággal én biztosítom a közvetlen kapcsolatot felfelé…
Ekkor elmosolyodik, és a csoport tagjainak sorba a kezét nyújtja:
- Fogarassi Artúr, a Rendőrség Politikai Rendészetének vezetője…
- Elnézést! Nem a valahai Frankel Artúr osztálytársamhoz van szerencsém? – szorítja meg elsőnek kezét egy rendkívül elegáns, magas férfi.
- Pali! Fekete Pál… - öleli át patetikus mozdulattal Fogarassi és máris tegezve folytatja -Te meg mit keresel itt Miskolcon? Hogy megy sorod, drága barátom?
- A „Kultúra Nyomda” igazgatója lettem.
Beszélgetésüket újabb tapsvihar szakítja félbe.
Bejelentik, hogy közkívánatra megismétlik a filmvetítést. A nézőtér azonnal elsötétül. Ekkor jelentkezik be Szabó hírszerző, és kihívja Fogarassi főhadnagyot a vetítőteremből.
A szomszédos üres irodában gyorsan megfejti és felolvassa egy titkos rádióadás kódolt üzenetét, miszerint a tervezett forintvédő akciósorozat forgatókönyvével tökéletesen egyetértenek, kivéve egy részletet: „A foglyokat szállítandó villamosnak a városhatáron lévő Kertész kitérőben kell várakoznia.”
- És kit ajánlottak Kontér főmolnár helyébe?
- A főbűnös megtévedt unokaöccsét.
- Hogyan?! – kapja fel a fejét Fogarassi – Szóval ő is! Azt az akasztófáravaló szentségit! Na, gyerünk!
Visszasietnek a vetítőbe, ahol még javában peregnek a híradó képei.
Fogarassi megkeresi Steinert és az előtér sarkába vonva halkan közli véle:
- Hogy Rejtő Sándor feketézik,… az egész város beszéli, azt viszont, hogy unokaöccse, Jungreisz Ernő is belekeveredett gyászos üzelmeikbe,… ugye, kevesen tudják?!
- Jungreisz is? Az lehetetlen!
- Ismeri személyesen?
- Nem, de kezeskedem érte.
- Itt van! – hajol felé Fogarassi, s a meglepett férfi kezébe nyomva egy csillogó fémdarabot még sietve hozzáfűzi - Ajándékba adom magának… Ma 200 millió adópengőt ér, és napokon belül egy kiló kenyeret. Mintapéldány!… Azért, hogy ne feledje: ha kell, életünkkel fizetünk érte!… Na, induljon és kérdezze meg Palitól, hogy ott maguknál, a Kultúra Nyomdában majd mennyit visznek az asszonynak belőle?!… Hamarosan jelentkezem! – sziszegi még távozóban.
A vetítés dübörgő vastapssal ér véget és a lelkes jelenlévők munkacsoportokra oszlanak szét…
Steiner elfehéredve, kezében az új forintot szorongatva csatlakozik elvtársaihoz, éppen abban a pillanatban, amikor látjuk: az MKP megyei titkára hivatalosan ismerteti a döntést, miszerint az „ügy lebonyolításának első felvonását Rejtő Sándor régi ismerőseire, Steiner Dezsőre és Fekete Pálra bízzák”.
Lassan kettesben maradnak, s az árakról, a megkötendő szerződés feltételeiről ejtenek fél-szavakat…
Aztán Steiner zavartan megmutatja az új forintot, és idegesen megkérdezi csodálkozó barátjától:
- Mondd Pali, mennyi jut majd ebből egy nyomdásznak… „osztályrészül”?
- Kb. 220…
- Havonta?
Fekete nem válaszol.
Steiner hosszan maga elé mered, aztán bizalmas hangon barátjához hajol:
- Mégis, te mit mondasz,… mit gondolsz az egészről?
- Nem gondolkodom, tehát vagyok… - üti el a választ egy tréfával kollégája.
Mikor kilépnek az elnéptelenedett teremből, az ajtószegletnél váratlanul Oszip főispán lép eléjük:
- Kérem, Steiner elvtárs, jöjjön be a szobámba egy pillanatra! Maga megvárhatja…
Belépnek a tágas, előkelően berendezett hivatali szobába. Hosszan nézik egymást.
- Mit gondol maga rólunk, Steiner elvtárs?…
- Őszinte legyek?
- Nem vagyok gyáva, meg miért is kényszeríteném… – mondja Oszip mosolyogva. – Kíváncsi vagyok véleményére, tanácsára. A partizánok ismertek minden fát az erdőben, s így bizonyos jelek után… életveszélyes csapdákból is megmenekültek, ha az előttük haladó jelzése helyes volt. Tehát?
- Maga még sokra viszi. Eszes ember, de közel jár, közel van,… közel él ahhoz a szférához,… ahol a logika már nem elég.
- A hitre gondol? – kérdi Oszip elmerengve, s mivel Steiner csak bólint egyet, a főispán kissé megváltozott hangnemben folytatja - Igen, én hiszek, hiszek! Ilyen emberséges vallás, ha úgy tetszik, még nem létezett… És csak hittel lehet megsemmisíteni a hitetleneket…
- Minden megsemmisítés törékeny… eszköz!
- Igen, jól mondja! Bár a cél szentesíti az eszközt, én is inkább az átnevelésben hiszek, vagyis az „átszeretésben”, ha úgy tetszik, Steiner elvtárs. – teszi hozzá Oszip elmosolyodva – Méghozzá a gyorsított átnevelésben, melyhez a szeretet mellett persze bátorság, tettrekészség és határozottság szükséges. És mindehhez, sok más tényező közül egy nagyon fontos érvet emelnék ki, ez pedig az idő kényszerítő hiánya! Nincs időnk imára! – s azzal kikíséri Steinert a folyosóra – Igen, igen,… s így leszünk végül a történelem nagy iskolájában, - én, a volt gyári proli és te, a volt egyetemi tanár -, egyenlő osztálytársak!
Kilépnek a hallba, ahol munkásküldöttségek várakoznak a következő vetítésre. Büszke tartású, szegényes viseletű emberek nyitnak utat a széles csigalépcső aljáig.
VÁROSHÁZA ELŐTT – késő délután
A kapu előtt fekete autó vár Steinerre és Feketére. A sofőr udvariasan, de határozottan betessékeli Steinert a hátsó, lefüggönyözött ajtón.
- Hazakísérem! – szólal meg mellette Fogarassi a félhomályban.
Amint elindulnak, egy motorkerékpár robog el közvetlenül mellettük, s a párjába kapaszkodó asszony szoknyája fellibben a forró széllökésben. Megbillen kosara is, csillognak a hulló gyümölcsszemek. Fogarassi utánuk néz, aztán ujjai közt pergetni kezd egy új forintost.
- Nos, megkérdezte Palit?
- Ő 220 új forintot számolt egy nyomdász…
- Látja, nem sokat tévedtem. Egy új forintért egy fehér kenyeret adnak… Mindenkire gondoltunk, a költségvetést is hamarosan mi állítjuk össze! Aztán benyújtjuk a számlát… minden feketézőnek!
Útközben alig szólalnak meg.
Mikor az autó megérkezik, Fogarassi a búcsúzó szavak mormolása közben váratlanul három „szigorúan bizalmas” feliratú dossziét ad át Steinernek:
- Az ügyet természetesen Fekete elvtárssal együtt bonyolítják tovább… e titkos anyagok segedelmével.
- Mikor kell…
- Nincs mikor! Sürgősen! – vág közbe élesen Fogarassi – Ha pedig még mindig sakkpartiban gondolkodna, akkor megnyugtathatom, hogy még csak a kezdet-kezdeténél tartunk… Már pedig az köztudott, hogy a megnyitás elméletek között egy sincs, amely tiszt-áldozatot tartalmazna… Szabadság, elvtárs!
A kocsi gyorsan elhajt.
VILLÁBAN – este
A nagyvonalúan, polgári ízléssel berendezett villa az európai értelmiség kifinomult értékorientációját tükröző könyvtárral, szobrokkal jó szemű műgyűjtőre vall.
Steiner Dezsőt felesége (csinos, a református Kelet-Kárpátok vidékéről származó asszony) és két fia várja terített asztallal, felszolgálónővel. Felesége azonnal felfigyel Dezső szokatlan viselkedésére.
Az otthon örökké vidám, csipkelődő, tréfálkozó, gyermekimádó apa most gondterhelt, mozdulatai merevek.
Fel-alá járkálását az egész család kíváncsi szemekkel követi:
- Csak nem feledkeztem meg valamiről? – kapja rajta magát hirtelen, és felesége fülébe súgja:
- Névnap?… Vagy…
- Már egy hete ígéred az építőkockákat! – öleli át felesége.
- Drágám, folytonosan ülésezünk. Befogtak a… szóval, reggeltől estig egyetlen szabad percem sem volt!
Megcsókolja a gyerekeket.
Újra a kedves, figyelmes családfő. A fiúk imádják, játszanak vele, de az asszony alig várja, hogy lefektethesse őket, mert érzi, hogy Dezső menekül előle, valósággal körülbástyázza magát a gyerekekkel, s közben furcsaságokat beszél:
- A gyűlés kezdetén, mielőtt lefotóztak, észrevettem, hogy a fotóriporter először a saját talpát fényképezi le… Nos, megkérdeztem, hogyan gondolja ezt,… s tudjátok, mit felelt?
- Hogy nem elefánt! – mondja a kisebbik kacagva.
Dezső rázza a fejét.
- Nem is volt film benne! – kiáltja a másik.
- Nem, nem. Ezt hallgasd meg, drágám, mint egy prof., úgy oktatott ki: „Az első kockákat mindig elszúrjuk valahol, így viszont legalább azonosítani lehet, ha netán nyoma veszne, vagy eltévedne… a gyári szórásban.”
A gyerekek semmit sem értenek az egészből, de teljesen odavannak apjukért, aki végre felszabadultan hancúrozik velük…
Visszavonulnak hálószobájukba.
Felesége gyertyát gyújt…
Dezső meglepődik, de még mindig nem tudja, miről lehet szó… Zavartan, sietve csókolgatja asszonyát.
- Ne haragudj, drágám, teljesen megfeledkeztem… magamról… Rendkívüli nap volt! Huh!… egészen kivert a verejték.
Az asszony szemében egyetlen kérdés…
Dezső érzi, hogy a vallomás elkerülhetetlen, de előtte még ruhát vált a szomszéd szobában…
Csengetnek.
- Ki lehet ilyenkor? – kérdezi az asszony, és kinyitja az előszoba ajtaját. Férje áll ott egy csokor virággal a kezében.
- Úgy látszik, kint felejtettem – mondja megtört hangon.
Felesége nem bírja tovább és feljajdul:
- Istenem, mi történt veled?
- Nyugodj meg, drágám, semmi baj! Bocsáss meg, hogy nem ezzel kezdtem. Tudod jól… Megalakult a Forintvédő Bizottság. Én lelkesen felvállaltam társadalmi munkában, hogy… s most hirtelen úgy érzem, hogy teljesen alkalmatlan vagyok a feladat elvégzésére… Lehet, hogy egyszerű rövidzárlat csupán,… vagy túlzott lelkiismeretesség… Ki tudja? Hirtelen minden tekintet felém irányul, minden baj rám is vonatkozik… Mintha más lakásba lépnél, ami a tiéd, de már nem az… S az otthonos világ fokról-fokra veszít varázserejéből, mert valami ott legbelül, amitől ember az ember, úgy érzed, megpattant és feltartóztathatatlanul repedezik tovább…
(Amíg Steiner suttogó vallomását halljuk, álomképek elevenednek meg.)
- …Azt hittem, hogy álmodom csupán!… Mintha az egészet egy távcső keresztjének lenyomatában látnám… A szomszédos díszpáholyban Rákosi szokott ülni! – hallottam franciául, és meglepődve fordultam hátra. A delegáció élén szelíd fiatalembert láttam belépni. Krisztusi szépségű kreol arc, meleg, barna szemeiben tisztánlátó szomorúság és bölcs derű… Ismeretlen szorongás fogott el jelenlétében és fokozódó lelki fájdalommal néztem Bartók „Csodálatos mandarin” balettjét, teljes bűntudat gyötört mindenért, szinte beleőszültem, éveken, korokon, életeken, csatatereken vergődtem át, az előadás végéig évtizedeket öregedtem. A kódára szakadó csendben szembefordultam vele, szelíd másságának varázsa újból lenyűgözött, majd hirtelen az a rettenetes sejtés kerített hatalmába, hogy ez az ember mindent tud rólam, mint aki egy messzi jövőből érkezett közénk, talán emberöltők távlatából… Egész éjszaka álmatlanul vívódtam, majd a hajnali vadászaton mellészegődtem egy néptelen csapásnál…
(A néző csak most kezdi sejteni, hogy az Ifjú nem más, mint Jungreisz Ernő.)
Egy csapat őz futott át a ligeten. Fának támaszkodva néztünk utánuk.
- Mit gondol a jövőnkről? – kérdeztem akadozva.
Zenei szépségű gondolatfüzérei tovább erősítették sejtelmem, hogy ő már megélte azt a kort, amely előttünk áll:
- Egy építmény tartópilléreit állítják sorba. Az alapozásnak… ezúttal ki kell bírni az idők próbáját, mert ha az építők érdekvédelmét nem szervezi újjá egy bensőséges, belülről látott és vezérelt folyamat eredményeként a bennük és értük kinyilvánított akarat, a ház szelleme sem állhatja ki ezt a próbát. Az ember mestere, de élvezőjeként birtokosa is az ellenőrzött jövőnek. A szociális elkötelezettség kibont minden dossziét, gúzsba kötött dogmát: az építő tudja miért dolgozik, mivel adós, mikor kezdheti tiszta lappal életét: ahol a számokat homály fedi, ott a halál fenyeget. Ahol az értelem a konfliktus feloldásáért száll közös vitába, ott az ember összes érdeke szüli újjá az összemberi érdeket. A ház így szabadul fel. A szocializmus védelme az ember önvédelme: esélyegyenlőség az egyetlen fegyver, mely nem öl, hanem kér, épít, alkot. Kérdésessé csak azt teszi, ahol nem lehet kérdés: a szocializmus felvirágzás. Így a hatalmi elit szerepe: ha szolgálat, a néppel számol,… ha örökletes kiválasztódásával, a kiváltsága tiszavirág-életű csupán… Mert minden emberi, az igazi demokráciában!”
Aztán továbbhaladt, de én konokul követtem és megvallottam, „úgy érzékelem őt, mint aki a jövőből érkezett közénk” és kérve-kérdtem árulja el, „mi lesz velem”. Ő komoran végigmért, majd csendben azt mondta: „Miért kényszerít,… hogy mások múltjában kutassak?”
Döbbenten álltam magamban, mígnem feltűnt a szarvascsorda. Céloztam és mellélőttem, de azt állítottam, hogy a szarvas elesett… „Majd a távcsöves puskám segítségével pontosan helyére irányítom” – küldtem őt a bokrok közé a szarvas keresésére. Mikor a helyére állt, homlokára szegeztem a keresztet és lőttem.
A VILLÁBAN – éjjel
Az asszony idegesen gyújt cigarettára a rózsafüzérekkel behálózott erkélyen, s amíg Steiner megfürdik, belelapoz az íróasztalon fekvő három „szigorúan bizalmas” feliratú dossziéba. Az egyik Rejtő és Jungreisz káderlapjait, a másik érvényes szerződésmintákat, a harmadik („Piros levelek” felirattal) a zárt borítékokat tartalmazza.
- Mik ezek? – kopogtat be a gőzölgő fürdőszobába.
A meglepett Steiner felkapja csíkos pizsamáját és összefüggéstelen gondolatmenetben vázolja a kialakulóban lévő új politikai helyzetet, melyet a gyűlésen ismertettek, éberségre ösztönözve a Forintvédő Bizottság tagjait… Beszél Fekete Paliról, aki szerint sötét fellegek gyülekeznek a párizsi békekonferencia egén, mert a Moszkvából érkezett zsidó vezérek ötös fogata, Rákosi, Gerő, Farkas, Vas, Révai a „kemény ököl” koncepció révén tör a proletárdiktatúra megvalósítására, ahol aztán „mindnyájunkra megalázó feladatok várnak”… Személyesen úgy érzi, hogy „zsákutcába lépünk, olyan útra, mely újra szétszakít demokratát és kommunistát, zsidót és keresztényt, parasztot és értelmiségit, sőt talán anyát és gyermekét is.”
Az asszony nem tágít, kicibálja a levegőtlen fürdőszobában köhögő férfit a hallba.
- Te valamit rejtegetsz előttem… Ki vele! – kiált fel indulatosan Steinerné. - Mi közöd például ezekhez a városszerte notórius feketézőkként ismert alakokhoz? Jogom van tudni…
- Várj! Rendben van, legjobb, ha szép sorban elmondok mindent. Tegnap reggel kezdődött…
(Megelevenedik a jelenet)
FLÓRIÁN MALOM (1946. július 26, péntek reggel)
Egyszerűen berendezett, tágas irodájában Rejtő Sándor az asztalnál jegyzetel, amikor határozott kopogtatás után Steiner lép be azonnal.
Valamelyest hasonlítanak egymásra, bár Rejtő testesebb és agilisabb a nyomda igazgatójánál.
- Jó napot kívánok!
- Jó napot, Steiner úr! – köszön vissza kissé ironikus kedvességgel Rejtő – Hogy vagyunk? És főleg mi járatban errefelé? Nem is emlékszem, mikor és hol köszöntünk egymásra utoljára…
Steinert meglepi a közvetlen hangnem, de nem válaszol.
- Foglalj helyet, kérlek! Szóval? Csak nem valamelyik géped kéne megreparálnom? Tudod, a hosszú fogságban mindent én javítgattam…
- No, nem éppen, ámbár az alagsorban rácsodálkoztam, hogy mennyire „azonos elvek alapján” gördülnek a golyós csapágyak melletti szalagok… De megállj!… Szóval, üzleti ügyben jöttem, s rögtön a szemedbe mondom, hogy nem is akármilyennel… Ha köztünk marad, ez lehet az évszázad ajánlata! – fejezi be mosolyogva Steiner.
Rejtő furcsállkodó arckifejezéssel méri végig magabiztos vendégét.
- Tudod jól, nincs jogom magánszemélyeknek lisztet árulni, s különösen nincs felvásárlási engedély nélkül…
- Elnézést, hogy nem ezzel kezdtem rögtön. Természetesen nem magánemberként, még csak nem is barátként jöttem, hanem nyomdánk, egy állami cég nevében: hivatalosan! Bár nem az én reszortom, de a helyzet… az általános elszegényedés, a munkások elégedetlensége azt kívánta, hogy mint régi ismerős, olyan kéréssel forduljak hozzád, amelyet mint vezérigazgató, más formában még követelhetnék is… Röviden, az emberek félnek, hogy kenyér nélkül maradnak. Ennyi az egész!
Rejtő fejét ingatva körbejár a dekorációk nélküli helyiségben, majd barátságosan megfogja Steiner karját:
- Ha nem ismernélek,… - köhint egyet Rejtő - mint idegennek, lehet, hogy igent mondanék, s látatlanban is elfogadnám megnyerő ajánlatod…
Steiner elhűl, s szinte teljesen megsemmisülve, segítséget remélve néz körül az irodában. Rejtő kissé meg is szánja…
- Ha jól látom ezen a lapon, – folytatja hosszan fürkészve a kötlevelet - néhány mázsa liszt ellenében ezt az összeget fizetnéd ki… Így van?
- Természetesen, természetesen… – jut levegőhöz Steiner – Nagyon jól láthatod, hogy mindnyájunk számára… kölcsönösen kedvező áron: 120 forintért mázsáját… a hivatalos 80 forint helyett!
- Nos, - vakarja meg Rejtő a homlokát – szóval, ilyen felállásban… lehet róla szó, de volna egy konkrét feltételem, éspedig az…
Rejtő habozik, hosszan kivár…
- Éspedig? – toppant türelmetlenül Steiner.
- Az idegek, igaz? Nyilván. Nézd, néked is jobb lenne, ha eltekintenél ettől a … kínos kéréstől, annál inkább, mert egy ilyen kivételes esetben a hivatalos szerződést, a hivatalos felvásárlási engedéllyel együtt, záros határidőn belül kellene…
- Mikorra? – vág közbe Steiner.
Rejtő újból hosszan vizsgálja az izzadtságcseppektől telített Steinert, majd könnyedén kiböki:
- Holnap délelőttre! Holnap, szombaton délelőttre…
- Rendben! – vágja rá megkönnyebbülten Steiner.
- Holnap, azaz 1946 július 27-én, szombaton…
- Rendben van, viszont az ajánlott összeget csak augusztus 10-ig tudnám letenni az asztalra, három részletben… Megfelelne?
- Meg… Kérlek, ne haragudj e sietős kapkodás láttán, de sürgős és folytonos teendőim várnak! Rengeteg a dolgom. Holnap tehát, mondjuk 8 és 10 között…
- Rendben van, uram! – mondja felszabadult mosollyal Steiner és kezét nyújtja - A viszontlátásra!
Rejtő megrázza a feléje lendülő jobbot, de nem engedi el:
- Elnézést, de lenne még egy kérdésem!… Végleg nem tudom eldönteni, hogy a nyilvánosság előtt urazzalak-e, vagy ma már az úr is elvtárs?
Steiner tanácstalanul felhúzza a vállait, aztán Rejtő kikíséri őt az ajtóig:
- Nos, bár problémák támadtak veletek minden vonalon, de… egy kis jóindulattal egymás segítségére is lehetünk. Szóval, ha semmi sem jön közbe, akkor holnap aláírom,… most búcsúzom. Viszontlátásra!
Rejtő ágaskodva, az ablakon át nézi a malom udvarán keresztül óvatosan távozó Steinert, aki majd beleütközik a magas, vékony, rendkívül jóvágású és lendületes léptekkel érkező Jungreiszbe. Kikerülik egymást, Jungreisz ügyet sem vet rá, Steiner viszont hosszasan utána néz, még akkor is szemmel követi, amikor már csak gyors lépteinek dobbanását hallhatja a falépcsőkön… Mielőtt pillantásuk találkozhatna, Rejtő visszalibbenti a poros csipkefüggönyt.
Jungreisz valósággal berobban a szobába.
- Ki volt ez? – kérdi félvállról.
- Egy elvtárs, de régi ismeretség.
- Igen? És mit akart tőled?
Rejtő gondolataiba mélyedve visszamegy az asztalához, aztán szembefordul unokaöccse kérdő tekintetével. Megszólalna, de végül két kezét kezdi lassan pörgetni egymás körül, majd csúsztatva többször is egymásra veri tenyerét.
- És te?! – kérdezi meghökkenve Ernő.
- Eljön holnap…
- Lehetetlen!
- Ez az én dolgom. – válaszolja higgadtan Rejtő.
- Most, amikor az egész város a feketézéseidről beszél?
- Fel kell újítanom a malmot.
- Idefigyelj! – folytatja Ernő egyre hevesebben. – Ésszerűnek tartod, hogy egy negyvenéves, tapasztalt üzletember – éppen a forint bevezetésének előestjén - illegális ügyletet kössön?! Éppen most, amikor az ügy büntetőjogi kockázata többszörös, tekintettel a nemrég ismertetett különleges forintvédő rendeletre?!
Rejtő többször mélyet lélegzik, aztán legyint egyet, szemmel láthatólag meggyőzték, mégis felsorolja ellenérveit:
- Ismered gépeink állapotát… Fogalmad sincs, hogy mibe kerülnek nekem az új gépek. Tessék! – elétolja jegyzeteit. –És akkor mi lesz, ha lerobbanunk? Akkor mit esznek?… Ki ad nekik lisztet?…
Kihúzza asztalfiókjából a Steinertől kapott papírlapot, apró grimasz kíséretében felmutatja unokaöccsének, és gúnyosan darabokra tépi.
- De ne vesztegessük az időt hiába! – mondja határozottan - Megfogalmaztam a beadvány szövegét. Diktálhatom?
Jungreisz leül az írógép elé, és villámgyorsan gépelni kezdi a fel-alá sétáló Rejtő kurta mondatait:
- Tisztelt… szokásos formula, tehát… Én, alulírott Rejtő Sándor négy évi ukrajnai munkaszolgálat után, a felszabaduláskor tértem haza Miskolcra. Mindenemből kiforgatva, csak a malmomat találtam épen és a véletlen folytán 39 vagon lisztet. Érkezésemkor ezt a lisztet, még 1945. januárjában felajánlottam a diósgyőri vasgyár munkásai részére. Ezzel indult az újjáépítés. A gyárral megállapodást kötöttem, minek értelmében ők ezt a kölcsönt mindenkor a hivatalosan megállapított vas-árnak megfelelő összegben fogják visszafizetni. Múltak a hónapok, bevezették a kötött gazdálkodást, de a gyár többszöri önkéntes kísérlete ellenére nem fizette meg adósságát, mert a gyár egy volt munkása, Oszip István, akiből időközben főispán lett, határozottan megtiltotta az összeg folyósítását. Személyes intrikái és ellenségeskedése révén, végül feljelentettek uzsorázásért. E hamis feljelentés alapján, a főispán internálni akart, de az ügy a Közellátási Minisztériumhoz került, ahol azt a döntést hozták, hogy a főispán eljárása jogtalan és amennyiben engem jogsérelem ért, forduljak független bírósághoz. Oszip István főispán - a határozat ellenére - azóta állandóan fenyeget, több ízben azt üzente, hogy internáltat. Schumolánt pedig, a malom volt főgépészét, aki szintén rosszakaróm volt, kinevezte malomellenőrnek és állandóan arra biztatja, hogy zaklasson.
- No, álljunk meg egy szóra, bátyám! – húzza ki Ernő a papírlapot az írógépből. – Nagyon is kilóg a lóláb! Majd én átírom ezt a piszkozatot… Egyébként sem jó elhitetni a pandúrral, - szembenéz Rejtővel - hogy az egész város reszket tőle. Most látom… Kommunista újságokat olvasol? Tájékozódsz?
Rejtő sértődötten fordul az ablak felé, miközben Ernő felemeli az asztalon lévő „Szabad Magyarország”-ot. Belelapoz és hamarosan élcelődve megjegyzi:
- Ezt nevezem! „Tudósítás a bolondokházából”. Veretes cím, ráadásul tudósítás…
Gyorsan átfutja a cikket, és egyszer csak felcsattan:
- Hallgasd csak, ez neked is szól! „Tessék megírni, hogy világtalanul is elvállalok zongorahangolást. Nem is kérek pénzt érte, mert a hatóság nem állapította meg az árakat… A bolondok nem feketéznek. Inkább természetben kérem a tiszteletdíjat.”
Ernő, aki határozott helyesléssel olvasta fel a bekezdést, hirtelen elkomorodik.
Rejtő sápadt unokaöccsére pillanat:
- Mi történt?
- Minden… - reked meg a hangja Ernőnek – Egy Auschwitzban megőrült nőt is meginterjúvoltak!…
- Kit?
- Egy özvegyet…
Rejtő azonnal felméri a helyzetet, és váratlan hangnemváltással veszi elejét Ernő felindultságának:
- Tudod, ki hagyta itt ezt a példányt?
Ernő döbbent értetlenséggel emeli fel fejét.
- És azt tudod, hogy ki ennek a förmedvénynek a felelős nyomdavezetője?
- Honnan tudnám? – tér magához Ernő.
- Egyazon személyi! Ott áll a neve a szerkesztők között… Tessék! Szkladán Ágoston megyei titkár, Pál Tamás szerkesztő, Fekete Pál műszaki igazgató és Steiner Dezső felelős nyomdavezető! Érted? És ki más küldhette őt ide, mint az az átkozott főispán?
Rejtő teljesen felhergeli magát:
- Csak azt tudnám, hogy a fenébe emelkedett ilyen magasba, amikor egy éve még vasat cipelt a gyárban?! Képzelheted, mi mindenre volt kapható…
- Ugyan, mert gyűlölöd őt! – próbálja csillapítani Ernő.
- Áh! Te semmit sem értesz, semmihez sem értesz, s ami a legrosszabb, mindenkit megértesz. Ne nézz így rám! Ez az igazság! Tessék, itt van! – Mutat rá egy ceruzával a bekerített újságcikkre: „ Özvegy Vas Albertné elvtársunk, mint falusi ellátatlan, lisztutalványért fordult Ács Ádám jegyzőhöz – olvassa visszafogott hangon Rejtő. – A fiatal bürokrata peckesen, régi gőggel intézte el a hozzáforduló falusi parasztasszonyt, mondván, ő bizony nem ad lisztutalványt. Forduljon a Kommunista Istenhez (Oszip főispán elvtárshoz), ha pedig ő nem ad, dögöljön meg éhen.” Tessék, most gúnyolódj!
Jungreisz egyre zavartabban téblábol…
- Kétélű cikk, az biztos, hogy nem a barátja írta… Úgy érzem, két tűz közé kerültem, de anélkül, hogy védeném, csak emlékeztetlek: éppen két hónapja Oszip harcolta ki, hogy minden vasgyári dolgozónak és hozzátartozónak egy kiló finom és egy kiló kenyérlisztet, továbbá a gyárnak 98 mázsa margarint…
- Mi az az én 39 vagon lisztemhez képest?!… Amit jutányos áron már 45 januárjában felajánlottam nekik! Ugyan, ne is folytasd! Az esszenciális különbség köztünk, hogy ez az Isten elvtárs engem személyesen gyűlöl, én pedig a rendszert, amit egyelőre ő képvisel. S lehet, hogy egyben igazad van, hogy még ő képviseli a legjobban, mert hitből teszi… Rámenős, karrierista, az biztos, de nem cinikus bürokrata. Kiszámítható… - fejezi be Rejtő és engesztelő gesztussal unokaöccséhez lép. – Sajnos, a legrosszabb ezután következik…
Kintről reccsenés hallatszik.
Rejtő kimegy és bezárja az előszoba ajtaját.
- Figyelj jól! És erről egy szót se,… még a családnak se! – hajol bizalmas közelségbe unokabátyja. – A Kommunista Párt 17 %-os választási kudarca után, a Lux szálloda hatos fogata úgy határozott, hogy felszámolja a demokráciát, és erőltetett menetben bevezeti a totális, ún. proletárdiktatúrát, a Rákosi közvetlen irányítása alá rendelt politikai rendőrség erőszakszervezetei által. Mindent államosítanak, megszüntetik a pártokat…
- Hisz ez képtelenség! – vág közbe ijedten Ernő.
- Reményeid fellegvárát, még a szocdemet… is! Mindent bekebeleznek, aztán harácsolnak. Lehet, hogy őrültségnek tűnik mindez, de a lapokat már leosztották. Rákosi személyi titkárnőjének magyargyűlölő férje, Péter Gábor a főnök… A népellenes, a nemzeti jelleget felszámoló, a magyar etnikumot zsugorító karámpolitikát pedig…
- Elég! Ez őrültség, s azt is tudjuk, hová vezet…
- Miközben megsemmisítenek minden olyan becsületes embert, fajra, nemre, vallásra és pártállásra való tekintet nélkül, aki ellenük felemeli szavát, sőt először azokat, akik egyáltalán felemelhetik. S így évek múltán mindenki potenciális osztályellenes mivoltában, természeténél fogva irracionálissá válik! S gondolhatod, hogy én, a volt elnyomóosztály parazitája az elsők között lehetek, akit nem csak átnevelő munkára visznek…
- Az ördögbe is! … Honnan veszed mindezt?
- Ahogy mondod! Aranyért ma mindent, de amit nem, azt lisztért megveheted… A többi rám tartozik.
- Becsaptak! Csak egy provokátor lehetett!
Rejtő fölényes nyugalommal körbejárja unokaöccsét, megigazítja nyakkendőjét, és talányos mosollyal válaszol:
- Egy angyal szállt át Európa felett. Vedd úgy, hogy éteri üzenet… Egyébiránt azt tanácsolta, hogy repüljünk együtt.
- Tehát,… a malmot akarják!
- S ez az, amiért nem megyek el. Alig vártam, hogy hazatérhessek Ukrajnából, hogy beindítsam,… hogy átalakíthassam! Ráadásul, szeretem ezt a várost, tervekkel telve álmodozom még ma is! Sőt, azt hiszem nem árulok el nagy titkot vele, hogy mi is szeretnénk… összehozni egy kis örököst!
Rejtő leemel egy bőröndöt a szekrény tetejéről. Felnyitja. Levelek, címek, megrendelések…
- Látod, értük is, – hangsúlyos szünetet tart – helyettük is folytatni kell! Neked viszont, azt tanácsolom, hogy tanulj tovább, s az építészet helyett, egy kevésbé „elkötelezett” karon, matematika vagy biológia, mert félek, hogy ez a rémálom valóra válik… Igen, féltelek.
Keresik egymás rejtett gondolatait, teljes tekintetét. Végül Rejtő töri meg a közéjük szakadt csendet:
- Bocsáss meg, tudom,… a te szocializmusod más…
Ebben a pillanatban megcsörren a telefon. Rejtő veszi fel, és mosolyogva hallgatja a telefonáló dallamos mondatait, miközben a széktámlára vetett kabátjából kihalássza a motorkerékpár kulcsát. Jungreisz csendben mellélép, némán átveszi a kulcsot és gondterhelten távozik.
UTCÁK, TEREK – napközben
A telefonáló Rejtő az utcai ablakon át nézi, ahogyan a proli gyerekek futnak a motorkerékpár után.
Jungreisz szegényes utcákon robog, majd elsuhan a monumentális Rákosi portréval díszített emelvény előtt, melyet félig lebontva, már kalap, homlok, és szempár nélkül pillant meg. Széles mosoly marad utána.
ÉPÍTKEZÉS – nappal
A motorkerékpár romokból újjáépülő házak, munkások között halad. Jungreisz a tikkasztó hőségben felfedezi ifjú nejét, aki a téglarakások között ebédelni készül vidám munkatársaival és éppen táncolni tanít egy ifjúmunkást, akinek esetlen mozdulatain többen is kacarásznak…
Jungreisz, mikor megérkezik, azt hiszi rajta nevetnek, s ahogyan igazgatja magát, ettől még hangosabban hahotáznak…
Aztán melegen üdvözlik, átkarolják, s közben az egyik srác már a feleségének parodizálja a kedves jelenetet, a félreértést, a képzeletbeli virág átnyújtását… A játékot csak tetézi, hogy Jungreisz átveszi „azt” és ingébe rejti, majd egy valódi rózsát húz elő onnan, amikor… kettesben maradnak.
Ott a téglaerdő közepén, a fiatalasszony örömhírt újságol Ernőnek… Azonnal felkeresik a művezetőt.
IRODA – nappal
A művezetőt hevenyészett irodája előtt találják, munkaeszközök, reklámok sokasága között.
- Jó napot! Mi ügyben? – fogadja őket régi ismerősként a jó kedélyű művezető.
- Szeretnék egy szabad délutánt kikérni fontos családi probléma miatt… Egy babakocsira leltünk.
Általános meglepetés.
- Tudják – tárja szét karját patetikusan a derék ember – a fiatal házasok ügye nem csupán az építkezés kollektívájának, de az egész országnak szívügye. Mi többet adunk egy szabad délutánnál: egy szabad életet! Egy egész életet! Természetesen, teljesítem kívánságát, s azt ugye hozzá se kell fűznöm, hogy társadalmi munkában pótolni fogjuk a kieső órákat,… hiszen egyik legkiválóbb dolgozónkról van szó!
Az asszony szerényen elmosolyodik:
- Ugyan,… szeretnénk többet nyújtani a lehetségesnél, ennyi az egész!
- Így van jól. De volna egy apró kérésem a férjéhez, hiszen úgy hallottuk, hogy építésznek készül…
- Kétségtelenül álmodozom egy ilyen pályáról – válaszol Jungreisz udvariasan – s mihelyt a családi fészek biztosított, tanulásra adom fejem.
- Mi is így gondoljuk jónak… - s egyet kacsintva megszorítja Jungreisz karját – „Fejet ajándékba nem adunk!” Terveink vannak magával, ország-építő terveink, s kik szolgálhatnák jobban céljainkat, mint a rátermettek?!…
Jungreisz meghatódva érzi, hogy ennek az embernek egyszerű gesztusai többet mondanak a korszakra olyannyira jellemző patetikus mondatainál:
- Most azt tudjuk nyújtani, amennyit tudunk: rohammunkában felhúzott épületek!… Oh, leendő takaros házaink… Az álmok helyett, most egy kis segítséget kérnénk magától! Egy jelszót! Egy olyan jelmondat megfogalmazását, amely nem csupán munkásaink derűs elszántságát, munkakedvét fokozná, de amely szebbé, nemesebbé tenné életüket, s elképzeléseinket is!
- Bocsásson meg, de én képtelen vagyok jelszavakban gondolkodni! Túl egyszerű lenne minden…
- Rendben van! Gyarapodjunk, gazdagodjunk együtt… Akkor fejtse ki bővebben, talán egy faliújságcikk is születhetne belőle?! – mosolyog Ernőre és int a titkárnőnek, hogy jegyzeteljen. Jungreisz felemel egy-két plakátot, nézegeti azokat s közben hangosan gondolkodik:
- Látják, az az idő, amit jelenleg élünk: egyben jövő idő is. Alighogy kigondolunk valamit, az azonnal változtat a dolgok állásán, s mihelyt kimondjuk: a dolgok is változni kezdenek, sőt, változtatnak az eredeti gondolaton is…
- Igen, ez így nagyon szép, még ha nehezen értjük, akkor is… Írhatjuk tehát?
Különös hangulatú jelenet. Egyre többen érkeznek. Az egyszerű emberek áhítatos csendben állják körbe Jungreiszt és koncentrált figyelemmel lesik „ajkáról patakzó szavait”:
- Vajon a legősibb építkezési formákban, a földbe vájt hajlékból miként szembesült az embert a horizonttal? Bizony a földszínével azonos szemmagasságból éppen hogy beláthatta azt: perspektíva nélkül élt… A ma embere viszont másként gondolkodik a szemhatárról: a horizont, az „alapállás” magasságától függően, már a jövőt is érzékelteti… Sőt, az építmény szerkezetének rejtelmeit is sejtetni engedi: a szerves folytonosság titkait, stílusában pedig, egy nép hagyományait, eredetének „tér-lehelet kristályosodását”. – Jungreisz körbenéz – Miként is vetíthetném lelki szemeitek elé ezt a lenyűgöző térharmóniát? Képzeljétek el a következő jelenetet:
Egy gyönyörű, finom térszeletekkel osztott szállodában egy afrikai kölyök játszik a személyzettel. Ők elegáns uniformisban a pult mögött állnak. Egyikük nevetve leguggol. A kölyök hiába ágaskodik, nem látja s végül megszólal:
- „If I’ll grow up, you couldn’t hide! Vagyis: „Ha megnövök, nem bújhatsz el!”
Elébb egy-két munkás, aztán többen is nevetni kezdenek, Jungreisz kezét szorongatják… A motorkerékpár körül már népes csapat várja. Jókívánságaikkal halmozzák el az ifjú párt, és piros szalagot fűznek a meghatódott asszony hosszú, szőke hajába.
REJTŐ LAKÁS – nappal
Napsugaras, tágas folyosón sétál Rejtőné, kezében hordva a telefont. A hosszú kredenceken különböző korszakokból származó miniatűr szélmalmok kerekeit pergeti a lágy szellő, mely a harminc év fölött járó asszony selyemruháját is fodrozza.
- Halló, halló! – ismétli többször is türelmetlenül, pedig közeledő lépteket hall – Jó napot kívánok! Én… Oszip úrral szeretnék beszélni.
- Szabadság! Ki maga? – kérdezik meglepetten.
- Én Rejtő Sándorné vagyok.
- Áh, maga az?… (Mint akit kicseréltek!) - hallja meg Rejtőné a telefonkagylóban a félreejtett megjegyzést.
- Találkoznom kell a főispán úrral!
- Ügyfélfogadás minden másnap…
- Akkor adja most! – szól közbe Rejtőné határozottan.
- Oszip elvtárs nyugati vendégeinkkel tárgyal.
- Kérem, életbevágóan fontos!
- Megpróbálom,… milyen tárgyban?
Rejtőné megáll az utolsó malom előtt, melynek kerekeit kis csermely pergeti:
- Malmunk jövőjéről van szó!…
- Az a férjura vállain nyugszik, elvtársnő!
- Én vezetem a könyvelést.
- Értem… Rendben.
Rejtőné észreveszi, hogy egy ideig befogják a telefonkagylót, majd gyorsan utasítják:
- Ha mégse menne, kérem, fogalmazzon meg egy üzenetet, de lehetőleg távirati stílusban!
Rejtőné megérti, hogy reménytelen a kívánsága és megkeményedve megkérdi:
- Diktálhatom?
- Pillanat!
- Szóval, olyan plakátszerű stílusban? – néz keserű mosollyal az asszony a pergő, természetes környezetébe ágyazott, picinyke vízimalomra és gyorsan, hogy könnyeit visszafojthassa a következőket mondja:
- Egy esőcsepp kérdi a sziromtól: Örülsz? Mire a szirom belepirul a kérdésbe, s elvörösödve azt válaszolja: Lehetne egy cseppel több? – s azzal leteszi a kagylót.
Hirtelen összerezzen, mert a szomszédos szobából váratlanul jazz-zene hangfoszlányai ütik meg a fülét. Érzelmes szaxofon-szóló dallama hallatszik át. Az asszony meglepődve lép a szobába:
- Hogy-hogy itthon? – kiállt fel boldogan.
Rejtő elfordul, mintha nem halotta volna a kérdést.
- Ma úgy énekel, mintha rekedtebb volna a hangja…
- Mi van veled, életem?! – simul hozzá az asszony kedvesen.
- Aggasztanak a híresztelések… - gyengül el váratlanul ez a robosztus, életerős ember.
- Rajtad múlik, csak a legjobbat választhatod és teheted!… - szorítja meg kezét, de férje nem válaszol.
- Ma felhívott valaki és megkérdezte, hogy az utóbbi napokban érdeklődött „volna” más is a malom megvételének ügyében?
- Állandóan a nyakamra járnak! – inti le Rejtő ingerülten feleségét, aztán tétován hozzáfűzi – Vigyázhatnánk jobban is, ennek a Schumolánnak kétszer akkora a füle, mint a telefonkagylónknak…
Az asszony érzi, hogy a férje még mindig másról beszél:
- És ezért nem mondasz el semmit?! – kérdezi élesen.
- Éppen most? Könyörgöm, ne gyötörj te is! Nem ezért jöttem haza… Majd holnap este a falunkban mindent megbeszélünk…
- Remélem, ott Ernőéket is „vallomásra” fogjuk! – teszi hozzá csendesebben az asszony hasát simogatva.
- Babát várnának?! – kapja fel a fejét Rejtőné.
- Éva mindent megtesz érte… Ernőt csak egy baba gyógyíthatná ki végképp melankóliájából!
Mérlegelik egymást. A férfi szemei is menekülnek…
- Nos, válaszolsz végre? – kérdi az asszony újra nagyon kedvesen.
- Nézz gyávának, de jobb félni, mint megijedni… Én félek.
- Mitől? Beszélj már! Lehetetlen ilyen bizonytalanságban élni!
- Pedig ettől rosszabbra is felkészülhetsz…
- Erős vagyok! – válaszolja határozottan Rejtőné.
- De a falak törékenyek…
Döbbenten tekintenek egymásra.
- Jól hallottam?
- Igen, ők az árnyékukkal döngetik, én meg a két karommal tartom. Ez van. Minden erőnkre szükség lesz. Sajnos, anyagi értelemben is…
Az asszony remegve átöleli férjét, szorosan átfonódva állnak, hallgatják a zenét.
- Istenem, húsz éve szeretlek.
A VÁROSBAN – délután
Földszintes, öreg ház kapuján tolja ki Ernő a kecses babakocsit egy nénike kíséretében, aki a motorkerékpárnál várakozó fiatal asszonynak is ad néhány jó tanácsot a régi babakocsi használatát illetően, majd hozzáteszi:
- Mi is így szereztük lelkem, nagy kincs ám ez manapság!
A szerkentyűket tanulmányozva, a fejvédőn kis emblémára vésve névjegyet fedeznek fel: „Schöffer Rozika, 1943”
Aztán megpróbálkoznak a babakocsi és a motorkerékpár együttes elszállításával, húzzák-tolják, rögzítik, ámde sehogy sem sikerül … Végül lépésben maguk mellett görgetik és közben meg-megállnak.
Természetesen a liftbe se fér be, így aztán feje fölé tartva, Ernő cipeli fel a második emeletre. A lakásban aztán alig bírnak magukkal, végtelenül boldogok.
- Minden kívánságod teljesül! – kapja fel feleségét Ernő.
- Ma egyetlenegy is elegendő lesz! - válaszol pajkosan az asszony, majd váratlanul komolyra fordítja a szót - És unokabátyádnak mikor fedjük fel a titkunk?
- Holnap este, a búcsúban…
Hosszan, szenvedélyesen csókolják egymást.
- Megyünk? – kérdezi csillogó szemekkel az asszony, de időbe telik, amíg kibontakozik a vad ölelésből. Leszaladnak a motorkerékpárhoz és elindulnak a hegyekbe.
A hajszalag rózsaszínre vált a szép ellenfényben…
Robognak. A főtéren a szokásos tömeg, és ők játszva suhannak el a fekete állami autók mellett.
Jungreiszné szoknyája meglibben és a kosárból aláhull néhány szem gyümölcs…
- Déja vu? – kérdi Ernő kacagva.
HEGYEKBEN – este
A motorkerékpár elhagyott hegyi utakon kanyarog. Váratlanul egy egyenruhás személy állítja meg őket, és szigorúan felhívja figyelmüket, hogy jobbra nem térhetnek le az útról, mivel ott a párt vendégei vadásznak: „s így lesz ez már a hét minden hajnalán és esthajnalán”.
Kacagva, tréfálkozva robognak tovább, míg nem megérkeznek a szokásos ligethez. A lombok mögött levetkőznek, és suttogó szavaik egymásba forradnak, mámorosan, időtlenül…
- Így pillantottam meg őket először! – halljuk a képsort szinte végig narráló Steiner suttogó hangját – Felemeltem távcsövem,… s most is magam előtt látom… Ott áll célkereszten Ernő imára kulcsolt kézzel, meztelen… Elébe lép felesége… Szemük egymásba merül… Álomszerű jelenet.
- Bocsáss meg, ha tudsz! – mondja Ernő keserűen és maga után vonja asszonyát. Együtt futnak…
A patak partján, bokroktól takarva, a meztelen pár kétségbeesett arckifejezése a Paradicsomból való kiűzetés drámai képeit idézi…
(Steiner hangját közben csendes egy spirituálé váltja fel)
Ernő megáll egy nagy kőnél, kiemeli a patakból és helyéről egy vízhatlanul záródó aranydobozt húz elő. Nyakláncáról kis kulcsot szakít le és kinyitja a dobozt, melyben elsárgult fotók és levelek sorakoznak.
Kiveszi az elsőt.
- Ezt égesd el! – mondja.
A fiatalasszony, aki megdöbbenéssel nézte Ernő mozdulatait, félhangon gyorsan elsuttogja a gyönyörű levél sorait:
- Mit akarsz tőlem, babarózsa, hisz száz gyönyörű szirom-arcodból mind azt olvasom, hogy rajtam segítve szeretnél elhagyni, s csak egyetlen tekint tiszta szeretettel felém… Mint a földi szerelem, mely embernek sok, Istennek kevés…
Éva leguggol és összefonja karjait:
- Ezt első asszonyodnak írtad? Mielőtt Auschwitzba hurcoltak benneteket? Miután megölték? - a fiatalasszony felkiált – Ugye, mielőtt megismertél?!
Ernő hallgat, a felhőket nézi. Hirtelen lövések hallatszanak…
Ruháikat összekapkodva ugranak fel a motorkerékpárra és ijedten, összekapaszkodva menekülnek… egy távoli távcső célkeresztjében. A metszet körívén kívül már teljes a sötétség.
STEINER VILLÁBAN ÉS A TORONYBAN – éjjel
Éjjel 4 óra.
Erélyes csöngetések.
Steinerné felébred, hiába keresi férjét az ágyban, csak hűlt helyét tapogathatja. Felkel és félmeztelenül kinéz az ajtóból a nyitott teraszra, majd egyre idegesebben keresgélni kezd a lakásban. Belép a fürdőszobába, a kád még telve gőzölgő, forró vízzel.
Rohan az ajtóhoz és kirántja.
Ismeretlen kalapos férfi áll előtte.
Becsapja az ajtót, és befut a hallba. Kinyit egy szekrényajtót, ahonnan egy hosszú vadászpuskatokot ránt elő, amit felhajtva döbbenten veszi észre, hogy üres belül...
Közben többször is kopogtatnak.
Pongyolába bújik, és az előszobába rohan.
Kinyitja az ajtót és izgatottan kérdi:
- Ki maga?
- Nyugodjon meg elvtársnő, itt felejtettük a dossziékat!
- Hol a férjem? – kiált fel az asszony.
- Hajtóvadászaton… Hogyhogy, nem mondta?
Az asszony hátrál, mint aki a legrosszabbra készül.
- Mit akarnak a férjemtől? – jajdul fel újra.
Mögötte megjelenik a nagyobbik fiú és riadt hangon szólítja anyját.
- Kérem ne csináljon fölösleges jelenetet! A férje nap mint nap külföldi vendégeket kísér ki a vadászatra, s így engem kértek meg, hogy vigyem fel a dossziékat.
Az asszony erőt vesz felindultságán, belépnek a hallba.
- Itt vannak, de a férjem…
- Elvtársnő! Nekünk csak a harmadikra van szükségünk…
A férfi kiválasztja a dossziét.
- Ez az! Életbevágóan fontos! – teszi hozzá élesen és gyorsan kifelé indul. Az ajtóban azonban még megáll egy szóra.
- Elnézést kérünk, pontosabban megértését…
- De miért éppen az én férjemet választották?
- Tudtommal, Steiner elvtárs a feladatot önként vállalta, társadalmi munkában. – válaszolja hidegen, majd váratlan mosollyal, furán megemeli hangját – És az emberek megbíznak benne! Éppen napjainkban, amikor mindenki attól reszket, hogy elvesztheti állását…
Kalapját megemelve elköszön, és lesiet az utcasarkon várakozó fekete autóhoz. Beül a sofőr mellé, és hátranyújtja a dossziét Steinernek, aki némán átveszi.
Elindulnak az éjszakai utcákon.
A főtéren megállnak és egy melléklépcsőházon kapaszkodnak fel a padlás vasajtajáig, ahol Fogarassi Artúr várja és vezeti őket labirintusszerű folyosókon és padlásokon át a többszörösen zárt toronyszobáig. Ott morzejeleket kopogtat az utolsó vasajtón. Egy fiatalember nyit ajtót, akit Steiner látott már a vetítésen, de ettől függetlenül udvariasan bemutatkozik…
- Örülök, hogy megismerhetem, Steiner. – mondja elbátortalanodva.
- Szabó, adóvevő… - válaszol csendesen somolyogva a magas ifjú – Azonnal hozzálátunk, tudja a Központnak ez a legmegfelelőbb időpont,… máskor lehallgathatják az imperialista ügynökök is!
Bekapcsolja az egyszerű rádióadót és fülhallgatót helyez fejére. Gyors jelszavak szűrődnek az éterből a tompított fényű szobába, ahonnan lőrésszerű kis ablakon át körbelátni az éjjeli homályba burkolódzó város utcáin, terein…
A puritán berendezésű szoba falain Sztálin és Rákosi arcképe, az asztalon telefonkészülékek, térképek, vonalzók, távcsövek…
- Mindjárt bejön! Még néhány perc! Igyanak addig egy kávét…
- Töltenek a termoszból, nyugati rádióállomások ontják a híreket. Szabó megigazítja a szemüvegét, széket húz Steiner elé és előkészíti az adóvevőt, ahonnét most hívójelek érkeznek, s végül megszólal egy ismerősnek tűnő hang:
- Maga az Steiner?
- Igen, jó napot!
- Üdvözlöm. Csak percekig tartanám fel, bár mondandóm lenne bőven… Az idő rohan, s ha nem dolgozunk jól, összeforrottan, kicsúszunk kegyeiből… Tudják jól, a reakció támadásba lendült,… ellenünk fordítják átkos politikájuk következményeit: a megélhetési küzdelmek szülte elkeseredést, a nyomort, az elszegényedést… Sőt, a soraikból kikerülő feketézőkkel szembeni elégedetlenséget is! Mi több, a fasiszták azt terjesztik, hogy a feketepiac zsidó jelenség,… országszerte szítva ezzel a feléledő antiszemitizmust. Elébe kell vágnunk, mert egy hamarosan megjelenő újságcikk szavaival élve, „a vádlottak padjára kerülünk lassan-lassan mindnyájan. Természetesen, nem a bíróság termeiben, hiszen semmit sem vétettünk, hanem a közvélemény bizonyos rétegei előtt… Mindazok, akik részesek abban a kétségtelenül elkövetett „zsidó bűnben”, hogy életben mertek maradni… Nem tagadjuk, hogy voltak és vannak feketézők a zsidók között, mivel a zsidók is esendő emberek, de azt igenis tagadjuk, hogy a feketézés valamiféle zsidó gaztett lenne.” Íme, egy idézet a holnap megjelenő Új Életből, s ha eddig nem tudtuk volna, most már értjük, hogy azonnal cselekednünk kell!… A Flórián-malom régóta hírhedt feketézőit például, tisztelt Steiner elvtárs, már a Központban is úgy tartják nyilván, mint akik „busásan pénzeltek és gazdagodtak az inflációs nyomor konjunktúráján.” A köznép pedig azt suttogja, hogy mi mögöttük állunk, hiszen Oszip főispán feljelentésére se internáltuk az uzsorást! Sőt, a Közellátási Minisztériumban jogtalannak minősítettük a főispán eljárását. Brávó!… Így tartunk össze! Hát, ennyire gyávák és gyengék lennénk? Képtelenek vagyunk leszámolni előítéleteinkkel, polgári dilemmáinkkal, amikor minden óra számít? Steiner, azért hívattam magát, hogy megértessem magával is: addig nem lehetünk olyan erősek, hogy bárkit is - feljelentés alapján is - átnevelő táborba küldhessünk, ameddig kételyeket hordunk önmagunkban,… ameddig nem vagyunk halálbiztosak a dolgunkban! Steiner, ért végre engem?
- Természetesen egyetértek… - válaszolja Steiner sápadtan.
- Akkor minden rendben lesz. Nekünk ma, azaz szombaton tényeket, bizonyítékokat kell produkálnunk, még az új forint bevezetése előtt! Szerződést és tettenérést! E módszerrel kapcsolatban pedig hadd hívjam fel figyelmét a Haladás július 11-i számára, amelyben ekképpen ír egy polgári radikális: „A magyar demokrácia majdhogynem a stabilizáció sikerén áll vagy bukik, s amikor a demokrácia veszélyben van, a védekezés minden eszközét jogosnak tartom, még a méltányosság és emberség átmeneti sérelme árán is.” Összefoglalva, ma az egész ország, sőt, a párizsi békekonferencia miatt az egész világ felénk fordul, végezzék hát el okosan és pontosan a számunkra kirótt feladatot. Búcsúzóul, kedves Steiner, megkérdezném még, tudja már, hogy miért éppen magát jelölték e gyötrelmes, de megtisztelő tárgyalássorozat lebonyolítására?
Steiner homlokának ráncain izzadtságcseppek futnak alá.
- Mert bíznak bennem.
- Igen, Rejtő is!
A rádió elhalkul, az első napsugarak a lőréseken át fordítva vetítik a város képét a frissen meszelt falakra.
Steiner, aki iszonyatos feszültségben élte át a beszélgetést, lassan megkönnyebbül… Fogarassi rá se hederít, elmélyülten forgatja a fényképes káderlapokat tartalmazó dossziékat, s lábjegyzeteket készít. Végül, a vasszekrényhez lép, ahonnan egy vadonatúj vadászpuskát vesz elő.
- Egyedülálló darab, nyugati barátaink ajándéka, távcsővel! Fogja! Ilyent még nem láttak városunkban, maga lesz az első, aki a párt bizalmát élvezve használhatja is... Tessék, próbálja ki nyugodtan!… Látott már ilyen a világ? Ravasz, biztosítózárral!
Átnyújtja a fegyvert és a lőrés felé int fejével.
Steiner vállához emeli a puskát és belenéz távcsövébe. Az utcán munkába induló emberek igyekeznek sietős léptekkel…
Nemsokára köztük kanyarog fekete autóján ő is, a B lépcsőház előtt azonban még elbúcsúzik Fogarassitól.
- Köszönöm a fegyvert.
- Semmiség, de arra mindenképpen jó, hogy belássuk, rengeteg a dolgunk, hogy behozzuk ezeket a kapitalistákat… Hallotta, ők már televízión át közvetítik a délutáni eseményeket! Do you understand what I mean? De siessen előbb haza, és nyugtassa meg feleségét, hogy ezután… nem maga következik. Sorainkból tisztet nem áldozunk, még ha a parasztok vezetnének is!
Steiner most a hideg rázza.
Kezet fognak.
Elindul az autó.
- Hajtsunk ki előbb a hegyekbe! – utasítja a sofőrt.
A hegyekben egy lesállásnál megállnak.
Gyönyörű panoráma…
- A puskát? – kérdezi a sofőr.
- Köszönöm, nem… Csak sétálok egyet, de egyszer kipróbálhatja, ha tetszik. – mondja csendesen, s meg sem várva a meglepett sofőr válaszát, elindul lefelé az ösvényen, majd rágyújt egy cigarettára.
A fekete autó megáll a Steiner villa előtti utcakereszteződésnél. Steiner gondterhelten az órájára néz. Látja, amint felesége lekíséri a gyerekeket, megcsókolja őket s azok kézen fogva elindulnak az iskola felé.
Váratlanul egy fekete autó áll szorosan melléjük.
Letekerik a szürke ablaküveget.
- Egy apró részletről megfeledkeztünk… - közli a szemüveges Szabó és átnyújt az ablakon egy leragasztott borítékot, majd tiszteleg Steinernek, s jobbról előzve őket azonnal továbbhajt az útkereszteződésen át a hegyek felé...
Steiner felbontja a borítékot és amíg a villához érnek, elolvassa az üzenetet:
„IDEÁLIS SZÁLLÍTÁS VASÁRNAP: HOLNAP HAJNALBAN. MÁZSÁNKÉNT MAX. 240-ÉRT. A MEGÁLLAPODÁSRÓL FEKETÉVEL KÖZÖSEN CSAK OSZIPOT KELL ÉRTESÍTENI, DE AZON NYOMBAN.”
Steiner bemegy a villába, felesége sírva borul a karjaiba. A férfi nem tud mit válaszolni a gyötrő kérdésekre.
- Majd később mindent elmagyarázok, feküdj le szépen, kedvesem!
Betakarja egy pokróccal asszonyát és miközben az altatószert keresi, belebotlik a fegyvertokba. Felnyitja és ijedten egyenesedik fel az üres tok előtt:
- Mi történik itt, Istenem?!
Visszafut a hálószobába.
- Hová tűnt a puskám? - kérdi izgatottan.
Az asszony rémült szemekkel felé hajol, majd hirtelen jövő görcsös rángások közepette sikoltozni kezd.
Steiner nehezen szorítja le zokogó élettársát. Hosszan öleli, simogatja, nyugtatja, míg végre vizet tölthet és beadhatja az altató tablettát az idegösszeomlás határán lévő asszonyának.
Rejtőné lassan elszenderül, de egyre csak azt suttogja: ezt nem teheted, ezt nem teheted…
KÜLVÁROSBAN – szombat reggel
Korán reggel Jungreiszék az udvarban hagyott motorkerékpárjukon egy kis srácot találnak, aki mosolyogva közli, hogy övé a motor, mert haverjai közül egyedül ő találta ki a márkanevet, s bizony nem száll le róla, bárhogy is okoskodjanak vele…
Jungreisz kiegyezik vele, hogy megtanítaná a használatára, ha a motort nem sikerülne beindítania… Majd azt is elárulja a dudába kapaszkodó kölyöknek, hogy nem csupán a benzin tűnt el a tankból, de a lecsavart szelepek is kellenének a tiszteletkörhöz…
A kölyök letérdepel az első kerékhez, s amikor felfedez egy kiálló szöget a külső gumiban, lemondóan széttárja a karját:
- Ezek istentelenül elbántak velem!”
Steiner közben a MALOMHOZ érkezik,
ahol lerongyolódott, kiéhezett emberek könyöradományra várnak és a távolabb parkírozó vezérigazgatót „vetélytársnak”, majd „spekulánsnak” nézve rendkívül durva szavakkal illetik, két lekopasztott fejű serdülő lány pedig a ruháját is megrángatja.
A MALOMBAN – szombat reggel
Steiner megviselten lép Rejtő irodájába, bár a kapu előtti incidens felrázta apatikus állapotából.
Köszönnek, méregetik egymást.
- Iszol valamit?
- Köszönöm nem, megmondom őszintén, fáradt vagyok és szeretném, ha már túl lennénk az egészen, Egész éjjel fent voltam, rengeteg a dolgom… - válaszolja Steiner.
- Azonos cipőben járunk. Én meg a javításokkal bibelődöm, de azért egy félórát rászánok.
- Ne haragudj, félóra múlva már a nyomdában kell lennem! Én elnöklök egy társadalmi szervezet soros ülésén… Majd szétmegy a fejem! A tanszerek és a tankönyvek árát akarjuk leszállítani, hogy ugyanabból a költségvetésből megoldhassuk az iskolák fűtését és az ablakok beüvegezését. Szóval, azt javaslom, vágjunk neki! – mondja sietősen Steiner, s azzal előveszi tömött táskájából az iratokat.
Rejtő nyugodtan figyel, kivár…
- Íme, Fekete Pállal már előkészítettük, aláírtuk a kötlevelet,… ahogy megállapodtunk, holnap, tehát, vasárnap hatkor szállítanánk át a húsz mázsát, magunk közt mázsáját 120 forintért, és augusztus 10-ig garanciával kifizetjük az egészet.
Átnyújtja Rejtőnek az iratokat, aki leellenőrzi, majd farkasszemet nézve, határozottan darabokra tépi az egészet.
Kíváncsian szemlélik egymást, mint akik egyaránt lehetnének barátok is és ellenségek is.
- Kemény legény lettél a munkatáborokban! – szólal meg csendesen Steiner – Helyedben talán én is ezt tenném…
- Nem feketézek és kész. Ismerem a politikai helyzetet, a szigorú rendelkezéseket, körülöttünk a nyomort, az elkeseredést, az elszabaduló indulatokat… Az ablakból jól láttam, milyen arccal fogadták az éhezők… Gondold csak el, hogy napról-napra így szidalmaznak! Mondd, téged is lezsidóztak? – parázslik fel Rejtő hangja.
- Hiszen te is tudod, jobban élünk,… a két serdülőnek arra sincs pénze, hogy benzint vegyenek a tetvek ellen, inkább kopaszra nyírják fejüket…
Emlékeikbe burkolózva elhallgatnak, először néznek szeretettel telten egymásra.
- Tényleg nem iszol valamit? Elég rossz színben vagy…
- Nem, nem… - válaszolja Steiner magába mélyülten – Még rengeteg a dolgom… Nem is tudom, hogy álljak a többiek elé… Betegre dolgozzák magukat, és hétfőre nem lesz egy falat kenyerük sem! Szó szerint azt mondták: „Szerezzetek lisztet, akár a föld alól is!” A párt pedig engem küldött, mert tudják, hogy ismersz…
- Sajnálom, de ez nem megy… vásárlási engedély nélkül, még a mindenható Istennek sem, nemhogy a Kommunista Pártnak! Elképzelem Oszip István mosolygó arcát, mikor megtudja, hogy milyen naivan besétáltam a csapdájukba… No, ezt azért a világért sem!
Steiner mint egy mentőövbe kapaszkodik a váratlanul jött ellenérvbe:
- Igazad van! Oszip személyes ellenséged, régóta tudjuk, minden tekintetben ellenszenvvel él irántad… De a párt mi vagyunk, köztük többségében sorstársaid, akik bizalommal vártak… Nem titok, hogy éppen a mi barátaink állították le Oszip eljárását a Közellátási Minisztériumban… Igen, ha nem hatálytalanítjuk feljelentését, ma már az internáltak között tárgyalnánk véled, ez tény! – mondja Steiner furcsa, elcsukló hangon.
Aztán feláll, kényszeredetten mosolyog:
- Tudod, erre azért koccinthatnánk!
- Rövidet? – kérdi Rejtő udvariasan – Egy pohár konyak most jól jönne!
Töltenek és Steiner idegesen felhajtja az erős italt, majd azonnal folytatja:
- Mindezt persze te is tudod, s attól tartok olyan idők… hogy mondjam, nehéz évek következnek, amikor ezt a tettekben kinyilvánított bizalmat ápolni kellene, kölcsönösen megerősíteni!
- Konkrétan?
- Lehet, hogy többet árulok el a kelleténél, de köntörfalazás nélkül a tudomásodra hozom: akik ma a pártot – a hatalom megragadásának forradalmi viharaiban - bármilyen módon is segítik, akár egy könyvvel, akár egy zsák liszttel, azokról a hatalom végleges megragadásának történelmi időszakában, a proletárdiktatúra éveiben sem fogunk megfeledkezni!
A közéjük szakadó csendben, Rejtő újból hűvösen szemléli Steinert:
- Tudod, mindketten negyven körül vagyunk, valahol egymásra is szorultak,… mégis úgy érzem, hogy nálad legalább kétszer idősebb vagyok… Mint aki megjárta és jól ismeri az általad reményteljesnek hitt jövőt… Ahogyan egy fogolytársam mondta: „A szoborrá nemesedő győztes itt életet veszt.” Rövidre fogva tehát, te, aki nem tudhatod, hogy kettőnk közül melyikünk lesz a kiszolgáltatottabb, miért éppen tőlem várod el, hogy segítsem a BÁLVÁNY útjait egyengetni?
Steinert váratlanul éri az éles hangnemváltás, feláll. Az ablakhoz megy, hatásos szünet után hirtelen ő is új hangot üt meg:
- Nem moralizálni jöttem ide és időm sincs rá! Ezért megteszem az utolsó javaslatot, amire felhatalmazást kaptam. Két lehetőség között választhatsz: vagy most aláírod a kötlevelet 240, ismétlem 240 forintért mázsánként, mi pedig a Párt támogatásával egy-két napon belül átnyújtjuk a pénzt és a szükséges vásárlási engedélyt… Ha viszont holnap hajnalban nem lesz liszt, hétfőn heves tűntetésre számíthatsz, kifejezetten a Flórián-malom ellen! A dühödt munkásoknak majd elmagyarázhatod, hogy ki az elnyomó és ki a kiszolgáltatott… Arról pedig biztosíthatlak, hogy lesznek közöttük olyanok, akik többet tudnak a főispánnál is bizalmas üzelmeidről,… és nem valószínű, hogy haragos pillanataikban élni kívánnak a feljelentés jogával! Gondolkozz öt percig, ha akarod, itt a kitöltött második példány…
Rejtőt ismeretlen erejű szorongás fogja el, körbejár az irodába, felnéz a bőröndre, automatikusan megigazítja, majd leül az asztalhoz és aláírja a kötlevelet.
Steiner megköszöni, összehajtja azt és berakja az iratok közé. Még egyet koccintanak, amikor kopogtatás nélkül Jungreisz lép be a szobába.
Meglepődve néz körül, Rejtőnek kell bemutatni az elsápadt, elegáns férfit, aki azonnal megérzi, hogy valami jóvátehetetlenül megtörtént.
Közelebb lépnek egymáshoz.
Végül Jungreisz szinte magában beszélve, vívódva-akadozva elsuttog egy-két különös mondatot:
- Bocsássatok meg, vannak pillanatok, amikor az ember rádöbben létének teljes értelmetlenségére, kivetettségére egy ellenséges világban… S ebben a kietlenségben és visszafordíthatatlanságban már csak a közömbös idő határozza meg az embert: s talán a halandó menti az esendőt… - Jungreisz ekkor felnéz, majd lassan magára találva, mentegetőzve teszi hozzá - Egy pillanatra ez a felismerés fojtotta belém a szót… Hadd jelentsem be hát csendben, amit mondani akartam… Kétséget kizáró módon megtudtam, hogy apa leszek hónapokon belül, te pedig Sándor, ha átölelsz, keresztapa!…
FALUN – napszállta
A közösségi ünnep színes forgatagában, a köszöntők s megszólítások sodrában, minden egymáshoz közelítő mozgás erős, érdekes egyéniségeket tár fel. A népviseletben ringó lányok között Jungreisz hol boldog nejére, hol a hegyvidéki tájra pillantva, elragadtatással egyesül az ünnepség emelkedett, e népre oly jellemző méltóságú rituálé ritmusával.
Daloló ifjak néhány hegedűs kíséretében, terített, fehér abroszú asztalokon gyümölccsel rakott bőségkosár és a táncok táncát varázsos erejéig felpergető párok mindenütt…
A hajnalt illanásra késztető első napsugarak keltének pillanatában settenkedik a Moloch… Valahol, ennek a láthatatlan képződménynek egy bizonyos pontján, Schumolán most rendkívüli feladatot teljesít.
Falhoz tapadva, lélegzet visszafojtva lesi, hogyan rakják meg zsákokkal a nyomda teherautóját…
Itt a várva-várt pillanat, amiről neki jelentést kell tenni, még ha az egyetlen szó csupán: valaminek a tagadása… De ő még törlesztheti mindezt, s mint esendő ember, egyszer majd megvallja bűnét.
Oszip főispán viszont már úgy intézkedik, mint akit egy gépezet irányít. Vasárnap hajnalban kiszáll a helyszínre, tetten éri Kontár főmolnárt és a fuvarosokat, majd további letartoztatásokra ad szigorú utasításokat…
Vasárnap 10 órakor Rejtő látogatást tesz a malomban, ahol még annyi ideje marad, hogy felhívja feleségét:
- Drágám, ne nyugtalankodj! Képzeld, itt a malomban, egy perce sincs, hogy kezemben nyomtak egy idézést!… Igen, Jungreisszel és Kontárral együtt beidéztek a rendőrségre… Azonnal indulnunk kell!
Bent ülnek egy kopár helyiségben, mögöttük egy ügyeletes tiszt írdogál.
Fogarassi jön be sietve:
- Jó napot! – köszön a két meglepett férfinak – Bizony már találkoztunk, de sose hittem volna, hogy ilyen helyzetben kelljen viszontlátnom Rejtő úr! Röviden: a vádak súlyosak, feketézés,… s ezúttal az államhatalom letéteményesével: a nyomdánkkal szemben! Ki hallott már ilyent?!
- Kérem, Fogarassi elvtárs! – vág közbe Rejtő megdöbbenve a teljesen összeomlott Jungreisz mellől – Mindez merő félreértés!
- Érthető, hogy a letartóztatási parancsot fent rendelték el… – folytatja Fogarassi rendíthetetlen nyugalommal – A legjobb, amit most tehetnek, ha lélekben felkészülnek a holnapi végzésre, mivel a gyorsított bűnvádi eljárás tárgyi bizonyítékai egytől-egyig adottak.
- Lehetetlenséget állít, hiszen az ügyletet Steiner vezérigazgatóval teljes egyetértésben bonyolítottuk le – védekezik konokul Rejtő – S ha bárminemű vád érhet bennünket, akkor ő, mint vásárló ügyfél ugyanolyan kihágást követett el, mint mi! Hogyan lehet tehát, hogy őt be sem idézték ide?
- Tudja Rejtő úr, az újjáépítés „lenni vagy nem lenni” kérdéseiben nincs szükségünk ellentmondásokra – kezdi el gyorsan Fogarassi hatásos eszmefuttatását – Vagy engem is balfácánnak néznek? Egyáltalán,… maguk minek örülnének az én helyemben? Tudják mit beszélnek városszerte?… Hogy a zsidók feketéznek, uzsoráznak,… - hosszú hatásvadászó szünetet tart – mert mi eltűrjük! Napról-napra érkeznek a feljelentések, s akiket internálunk, azok engem gyűlölnek. Holott minden rendszer így működik, a malom is… Azzal az egy különbséggel, hogy az államapparátusban nem a dolgok állása határozza meg az ember helyét, hanem az ember helye a dolgok állását!… Kontár maga szabad, de Rejtőt és Jungreiszt az ítéletig fogva tartom.
Lekíséri őket a fogdába, ridegen rájuk csapja a rácsot, s még annyit tesz hozzá:
- S mindez Rákosi elvtárs nagygyűlése után!… Soha jobbkor.
Kontár Rejtőnéhez siet és izgatottan számol be a történtekről.
- Látod?! – válaszolja az asszony kemény hangon és azonnal öltözködni kezd – Ha keresnének, Jungreisznénél leszek.
Rejtőné belép a kicsi, egyszerű, de takaros lakásba és finoman átöleli Jungreisznét.
- Jól figyelj, kedvesem! Egyelőre csak annyit mondhatok el, hogy feketézés vádjával letartóztatták élettársainkat.
- Micsoda?!… Hogyan?! – szédül meg a fiatalasszony.
- Mondom, nagy lelkierőre van szükségünk,… bárhogy is legyen! Hiszen mi mást is tehetnénk, mint védjük azt, ami bennünk a legjobb, s nem hagyjuk szeretetteinket összeroppanni… a vélhető legrosszabbal szemben.
- Ez nem lehet igaz! – tér magához Jungreiszné.
- Én is így gondolnám helyedben,… mivel Ernő szinte semmit sem tudhatott az egészről, és számára ugyanolyan valószínűtlen a helyzet… Hiába lépett fel a legerélyesebben minden kölcsön… vagy törvénytelen ügylet miatt… Sajnos, azt kell mondjam, éles vitáink ellenére férjem hajlott arra, hogy önkényes bírságot vegyen… az égbe szökő árak láttán. Tudod jól, a megállíthatatlan pénzromlás, a hihetetlenül elértéktelenedett pengő miatt…
Jungreiszné zokogva omlik Rejtőné karjaiba.
Az ablak előtt egy lovas kocsiról leesik egy üres fahordó. Gyerekek futnak az üres fahordó után és tovább gurítják.
Rejtőné becsenget a villába. Steiner siet ki a kertkapuhoz, útközben kapja magára a kabátját, idegesen igazgatja nyakkendőjét.
- Steiner vagyok. Mi járatban, ilyen szokatlan időpontban?
- Rejtő Sándorné.
- Á, tessék befáradni! Elnézést, de most csak itt a kerthelyiségben fogadhatom – tol egy széket az asszony elé szabadkozva – Miben segíthetnék?
- Férjem…
- Tudok róla! Engem is éppen az imént hallgatott ki Oszip főispán… Sajnos, a férje súlyos hibákat követett el, ne mondjam bűnöket! Szerencséjére, minderre csak az összesítések után derült fény…
- De uram, maga vezette le az üzleti tárgyalásokat!
- Erről még lesz szó… – emeli meg hangját Steiner – Itt azonban más tényezők játsszák a főszerepet… Magának talán Schumolán alkalmazottjuk mesélhetné a legtöbbet… minderről. Bocsásson meg, feleségem rosszul van, sietnem kell hozzá!
Kikíséri az asszonyt. A csukódó kapuajtónál még szemben állnak egy percig. Steiner nem állja meg szó nélkül, s váratlanul megtöri a reájuk szakadt dermesztő csendet:
- Legyen nyugodt, még ma délután közbejárok értük a pártban, - mondja megtört hangon - mert a férje által aláírt szerződések valahogyan a rendőrség kezébe kerültek és ott kiderült, hogy a lisztet nem kölcsönadta, hanem… eladta!
Másnap, hétfő reggel Rejtőné telefonál Jungreisznénak, hogy vegyen ki betegszabadságot, majd a malomba indul.
Rejtőné átsiet a malom a malom udvarán. Haragosan belép a raktárba és köszönés nélkül, valósággal ráront Schumolánra.
- Mi történt? Ki vele!
Schumolán feláll és ijedten hátrafelé lépked.
- Igen, igen… nagyságos… Szégyellni való, de nem tehettem mást! Az történt ugyanis, hogy hajnalban, miután felrakták a zsákokat, én összetalálkoztam Oszip főispánnal az utcán, aki szigorúan felszólított, hogy igazoltassam… szóval, hogy igazoljuk a teherautót,… honnan van a liszt?! Van-e rá engedély?
- És hogy került oda Oszip?
- Fogalmam sincs! Talán valaki már értesítette…
- Közülünk? – kérdezi az asszony élesen, s azzal választ se várva, tárcsázni kezd egy telefonszámot.
A rendőrség fogdájának előszobájában Fogarassi lép az ügyeletes Hornyák főhadnagy mellett várakozó Rejtőnéhez:
- Rejtőné? Üdvözlöm, asszonyom. Férjét Oszip elvtárs utasítására tartjuk fogva. Maximum tíz perc beszélgetési időt engedélyezhetek! Élni kíván jogával?
Lent a fogdában Rejtőné a rácson át megöleli meghatott férjét.
- Tíz percünk van, drágám! Schumolánt térdre kényszeríttettem… Sajnos, a kutya máshol van elásva. Beszéltem tegnap Steinerrel, szörnyen nézett ki, remegett és mindenfajta segítséget ígért,… ehhez képest ma már az ajtót se nyitotta ki és rendkívül gorombán bánt velem!
Rejtő, aki elrémülve hallgatja felesége fegyelmezett, gyors beszámolóját, végül felkiált:
- Lehetetlen, ez lehetetlen!
- Mondd csak, - kérdezi az asszony meglepő hidegvérrel – adtál-e valamilyen írást is nekik,… mert egy szerződés aláírása miatt gyanúsítanak?!
Rejtő hirtelen megért mindent…
- Provokátorok csapdájába kerültem! – üvölti összetörten, majd az asszony gyors kézszorítására óvatosan félrepillant, és határozottan kijelenti – Természetesen, én semmiféle írást nem adtam! A rendőrség kezébe került bizonyítékok csak hamisítványok lehetnek!
- Értek mindent… Indulnom kell! – búcsúzik el az asszony váratlan gyorsasággal.
- Vigyázz! Provokátorok! – veszti el újra önuralmát Rejtő és rácsát rázva üvöltözni kezd a távozó asszony után, aki a lépésektől visszhangzó lépcsőházban hirtelen Fogarassi kezébe kapaszkodik.
- Könyörgöm, segítsen rajtunk! Hiszen maga is a haláltáborokban szenvedett! Mint üldözött zsidók sorstársak voltak a háborúban,… s akkor éppen a békében veszejtenék el egymást?!
Fogarassi megáll egy pillanatra és hidegen válaszol:
- Asszonyom, két katona között a világ minden tájékán több a közös vonás, mint egy elítélt és őrzője között.
Rejtőné minden lelkierejét összeszedve elindul felfelé, egyedül…
Két órakor Fogarassi főhadnagy a rendőrség épületében többek jelenlétében kihirdeti az ítéletet:
- „Rejtő Sándort, a Flórián-malom tulajdonosát és a tárgyaláson résztvevő unokaöccsét, Jungreisz Ernőt július 29-én a főkapitányság 1857 és 1856/1946 számú véghatározatával internálja, és még ma délután a közrendőr átkíséri a foglyokat a Huszár laktanyában lévő internálótáborba.”
A „Kultúra Nyomda” gépsorának végén Steiner leemel egy frissen nyomott Szabad Magyarországot és félhangosan olvassa a lap egyik cikkét:
„Aki a forint korszakában is meg akar gazdagodni a dolgozók bőrén, - nyilatkozta Oszip István főispán – az rosszul jár. A Flórián-malom ügyében én személyesen jártam el, hogy leleplezhessem a visszásságokat. Elég volt a nélkülözésből!”
Július 30-án, kedden reggel a diósgyőri üzemek munkásai az üzemkezdetkor izgatottan olvassák a Szabad Magyarországot, majd kifüggesztik a faliújságra a feketézőkről írt cikket, és felháborodottan tárgyalják széltében-hosszában a gyár egész területén. Azt hangoztatják, hogy a munkaidő után be kell vonulni Miskolcra: tüntetni! Az üzemi bizottság is támogatja a tervezett akciót…
Az internálótábor kapuja mellett lévő padnál várakozik Rejtőné. Férje szinte futva érkezik egy ügyeletes kíséretében, aki időről-időre elsétál mellettük.
Amikor az őr feléjük háttal áll, az asszony átnyújt férjének egy kis élelmiszer csomagot és egy pokrócot, amelyet egy percre arcuk elé emelve megcsókolják egymást… Rejtő szorosan öleli a feltartott kezű asszonyt, talán utoljára… A közeledő lépések hallatára aztán Rejtő gyorsan beszélni kezd:
- Most tudtam meg drágám, hogy szerdán hajnalban…
- Holnap?!
- Igen, holnap hajnalban visznek át minket a diósgyőri bányába kényszermunkára… Szigorúan bánnak velünk, de értem ne aggódj, hozzászoktam már a munkatáborokban… Ernő persze nehezebben bírja,… folyton Évára gondol… Vigyázok rá is, ne féljetek!… Költözzetek össze!…
Újból összefonódnak.
Kedden délután a diósgyőri új gyár irodájában Dudás Alfréd, 24 éves munkabeíró, (akit az első jelenetekben már volt módunk megismerni, mint a Forintvédő Bizottság egyik aktivistáját), Bánhegyi Béla és Papp István üzemi bizottsági tagoktól körülvéve felhívja az MKP újdiósgyőri székházát:
- Jó napot kívánok! Itt Dudás Alfréd. Dusek László titkárral szeretnék beszélni nagyon gyorsan!
- Milyen ügyben? – kérdi a titkárnő meglepődve.
- A munkásság hangulatáról kell sürgős jelentést adnom!
- Azonnal kapcsolom.
Kis szünet után erélyes férfi hang csendül fel:
- Szabadság Dudás elvtárs! Hogy s mint állnak dolgaink?
- A felháborodás óráról-órára fokozódik… Tüntetésre készülünk! Éppen most fogalmaztam meg célkitűzéseinket egy „Piros levélben”… Ismertessem?
- Megbízunk magukban. Jogos a felháborodásuk. A tüntetésnek nem lehet akadálya. De okosan!
- Értettük Dusek elvtárs!
- Rajtunk a világ szeme… Párizstól Miskolcig!
- Mi, mi mindent megteszünk!
Dudás Alfréd megkönnyebbülten leteszi a telefonkagylót, kiveszi aktatáskájából az említett iratot és fennhangon, erőteljes kézmozdulatok kíséretében olvasni kezdi átlelkesült társainak, miközben Bécsi Antalné titkárnő már gépeli is a sokszorosító részére. A szöveg szinte „lábra kel”, mialatt halljuk Dudás döbbenetes tirádáit, látjuk a folyamatot is, amint Papp István átküld Rontó Vilmával négy példányt a „Halál a Flórián-malom feketézőire!” című Piros levélből az ógyárba, ahol Reiter Lajos kifüggeszti azokat a különböző falitáblákra, így a gyárkapunál is, míg Dudás Alfréd a lakatos, illetve a megmunkáló műhelybe tűzi ki a levelet.
Az uszító irat rendkívüli hatást gyakorol a csoportokba verődő munkásokra:
„Elvtársak! Proletárok!
A miskolci rendőrkapitányság letartóztatta Oszip István elvtársunk intézkedésére a Flórián-malom feketézőit, akik a vasgyári és Nagy-Miskolc dolgozó proletárjai szájából ismételten kirabolták a lisztet, a kenyeret, ami létünket jelenti, gazember fasiszták.
Nyomorgó proletárok!
Eljött az idő, hogy ezeknek a gazembereknek megmutassuk az öklünket és népítéletet hajtsunk rajtuk végre! Felszólítunk minden proletárt és öntudatos dolgozót, akár szocialista, akár kommunista vagy bármilyen pártállású, hogy ma délután 2 óra után az újgyári kapu előtt gyülekezzen az, aki ezeket a feketézőket ki akarja a nemzet társadalmából törölni. Mutassuk meg dolgozók, hogy elég volt a feketézők elengedéséből, mert csak a dolgozók sírját fogják előbb-utóbb megásni, üssünk tehát ezeken a bitangokon tekintet nélkül bármilyen körülményre. Kommunista és jó szociáldemokrata ott kell lenned, ha elmaradsz, önmagad árulója leszel.
Ne tűrjük tovább, hogy most, amikor 2 éves álmunk a forint kibocsátására kerül, ilyen feketéző gazemberek vegyék ki ismét a dolgozók szájából a kenyeret, addig, amíg ő verejtékezve, s a munkagépe fölé hajolva izzadja utolsó vércseppjeit.
Evtársak!
Mindenki legyen 2 órakor a gyár kapuin kívül, ahonnan fegyelmezett, zárt sorokban levonulunk a miskolci rendőrség elé és a Flórián-malom feketézőire halált fogunk kérni! „Piros levél”
Rejtőné éppen indulni akar az internálótáborba, amikor Jungreiszné felhívja, hogy azonnal menjen a lakására. Nem mondhat többet, mert a telefonvonalát „figyelik és a postán valaki minden beszélgetésről beszámol a rendőrségnek.”
A készülődő tüntetésről Dusek László jelentést tesz a MKP megyei titkárának. Szkladán Ágoston azonban kommunista hite miatt és más emberséges indokokból kifolyólag helyteleníti a tüntetést, ezért utasítást ad annak megakadályozására…
Ugyan ebben az időpontban, déli 12 óra körül az internálótáborban egy rendőr közli az elítéltekkel, hogy ők hárman, Rejtő Sándor, Jungreisz Ernő és egy Baranyai Péter nevű volt csendőr a Baross aknába mennek dolgozni, készüljenek fel az indulásra…
Felszerelkeznek, kimennek a kapuhoz, ahol Rejtő a szolgálatos rendőrhöz fordul:
- Mivel fogunk menni, kérem?
- Mehetnek gyalog vagy villamoson is – válaszolja az őr gúnyosan.
Már éppen indulnának, amikor egy kerékpáron érkező rendőr utoléri őket:
- Várjanak! – mondja határozottan – Maguk még nincsenek felvéve a lajstromba… Délelőtt nem volt rá időm. Na, jöjjenek vissza az irodámba!
Visszafordulnak, majd az irodában a rendőr hozzáfog a személyi adatok felvételéhez.
A megyei pártvezetőség határozatáról értesülve, Dudás Alfréd és az üzemi bizottság tagjai, valamint a bizalmiak megkísérlik a tüntetésre készülő munkástömeget feloszlatni és megnyugtatni. Dudás Alfréd letépi a „Piros levelet” a faliújságról… Az ógyár munkásai azonban már kivonultak az üzem elé és indulásra készülnek, sőt az újgyárból távozó munkások is csatlakoznak hozzájuk. A tömeg hangulata izgatott és elkeseredett, a tüntetést visszatartani már lehetetlen, hiába próbálják meg a vezetők: Dusek, Dudás, Papp és Mazár üzemi bizottsági elnök…
Rejtőné megérkezik a gyengélkedő és pánikba esett Jungreisznéhez, aki rögtön elmondja, hogy Hornyák főhadnagy telefonon figyelmeztette, „ne mozduljanak el otthonról, Diósgyőrben a munkások leállították a gépeket és kivonultak az utcára…”
Rejtőné, ez a 35 év körüli, vonzó alkatú, dinamikus zsidó származású szép nő, finoman megsimogatja a törékeny fiatalasszonyt és mélyen a szemébe nézve lelket önt belé:
- Miért adnánk fel, nem igaz? És éppen most? Lehet, hogy ezekben az órákban a legapróbb mozdulatot is nehezebb megtenned, mint amihez emberfeletti erő lenne szükséges… Rajta, próbáld meg te is! S ez kis mozzanat segíteni fog, lelkierőt ad, hogy elvégezzük mindazt, ami emberileg csak elképzelhető. Gyerünk! Ez nem a sírás órája!
Azon nyomban a telefonhoz ül és tárcsázni kezd…
- Halló!
- Budapestet most nem kapcsolhatjuk, kérem! Minden vonalunk fogalt, órákra előjegyezték, elnézését kérjük!
Rejtőné újból zsebnaptára fölé hajol, koncentrál és elszántan tárcsázza a következő számot:
- Ez Steiner! Kissé ráijesztek…
Hallgatja, hogy hosszan kicseng, de nem veszik fel.
- Ez nem lehet… Felesége fekvő beteg. Na még egyszer!
Újból tárcsázza a számot.
A személyi adatok felvétele után a foglyok elköszönnek.
- Jó mulatást maguknak! – válaszolja gunyoros mosollyal az adatfelvevő.
Végül, Magyar János próbarendőr kíséretében elindulnak a bányába. Útközben a próbarendőr engedélyével Jungreisz beszalad a VII. Kieg. Parancsnokság épületében lakó élelmezési tiszthez, hogy pénzt kérjen a villamosjegyekre.
A jóindulatú tiszt megígéri, mihelyt teheti, felhívja hozzátartozóikat, sőt, abba is beleegyezik, hogy nehezebb csomagjaikat addig őrzi, amíg amazok a délután folyamán érte nem jönnek…
A diósgyőri gyár vezetői látván, hogy a tüntetést nem akadályozhatják meg, megpróbálják a demonstráció rendezett lefolyását biztosítani. Felsorakoznak és elindulnak ők is a tömeg két oldalán.
A tüntetők nagyjából rendezett sorokban, demokratikus jelszavakat hangozatva, az Internacionálét énekelve vonulnak a Diósgyőr-Miskolc műúton, a villamossínek mentén…
Rejtőné még mindig a „Kultúra Nyomda” igazgatóját hívja, végre felveszik a telefonkagylót, de nem szólnak azonnal bele…
- Halló! Steiner úr? Jó napot!
- Jó napot! - válaszol vontatottan egy felismerhetetlenül eltorzult hang – Férjem nincs itthon…
- Itt Rejtőné beszél… Hogyan is kezdjem, jó Isten?! Nagyon sürgős ügyben keresem a férjurát, de talán maga is tudna segíteni…
- Miről volna szó?
- Tudja, a férjem rendkívüli helyzetbe került, és azonnal beszélnem kellene Fogarassi főhadnaggyal.
- Ki az a Fogarassi?
- A politikai rendőrség vezetője.
- Nem ismerem.
- Nagyságos asszonyom, kérem… az ő telefonszámára lenne szükségem, vagy valakire, aki azt ismerheti, égbekiáltóan fontos!
- Várjon csak! Itt van az asztalán néhány hivatalos telefonszám. Amit tudok, lediktálok. Készen áll?
- Halló, igen, máris írom… Köszönöm asszonyom, mindent százszor köszönök!
Ámbár beszélgetésüket furcsa kattogó zajok zavarják, Rejtőné most boldogan lélegzik fel.
- Pillanat, egy pillanat… Végigolvastam, sajnos, ő nincs köztük, de ne keseredjen el! Várjon, azonnal felhívom férjem és mihelyst megvan a szám, visszahívom! – közli a beteg asszony és óriási erőfeszítések árán tárcsázni kezdi férje számát, aki rögtön felveszi a telefonkagylót.
- Mi történt, drágám? – kérdi Steiner gyorsan.
- Az asszony hívott és kéri a Fogarassi nevű főhadnagy telefonszámát.
Steiner nem válaszol.
Idegesen egy akasztófát rajzol az előtte lévő papírlapra.
- Nem felelsz? Mit csinálsz? Rajzolsz, mint egész éjjel?
- Igen… - válaszolja Steiner megtörten.
- És mit?
- Mondjam, vagy…
- Tudom, érzem a hangodból… Szóval, hol van az híres telefonszám, kedvesem?
- Kösd a lelkére, hogy titkos, szigorúan titkos!
- Valószínűleg jobban tudja, mint én. – válaszolja hűvösen az asszony – Hol van?
- Ott a felső fiókban, balra… De kérlek, ne ártsd többé magad a mi dolgunkba… Ráadásul, egyelőre még nekem sincs világos képem az egészről… Lehet, hogy tévedtem… - mondja kapkodva Steiner és idegesen összegyűri a rajzot – Feküdj le szépen, kedvesem… Én még benézek a Tanácsházára, aztán rohanok haza! Csókollak!
Steiner feláll és idegesen összehúzza az utcára néző ablak függönyeit. Visszalép az asztalra ejtett telefonkagylóhoz:
- Hogy-hogy?! Te még nem tetted le? – kérdezi idegesen füléhez szorítva – Idefigyelj! Mindez nem bizonyított és nem bizonyítható! Bár elkövették, de igazságérzetemet bántja, hogy részt vállaltam ebben a szégyenletes leleplezésben… Várj, várj! Hadd mondjam meg, hogy most Fogarassihoz majd Osziphoz sietek, és mindent elkövetek az enyhébb felelősségre vonás…
- Elég! Elég belőletek! – kiállt közbe az asszony elfulladva – Mit mondasz majd a fiadnak, ha egyszer ő von…
- Drágám, kérlek, nyugodj meg!… Azonnal indulok. Még minden rendbe hozható… Ölellek!
Lecsapja a kagylót.
Gyorsan összekapkodja szanaszét heverő iratait és egy madzaggal összekötve az egészet aktatáskájába csúsztatja.
Rohanva elindul. Becsapja az ajtót is, melyen meglibben egy kézzel írott felirat:
„A pozíció az esélyegyenlőség ellensége: legyen a többségé az elnöki szék is.”
Rejtőné alig teszi le a telefonkagylót, valaki máris hívja őket. Az élelmezési tiszt jelentkezik férje üzenetével, miszerint a nála hagyott felszerelést vigyék utánuk kocsival a Baross aknába.
- Szóval, már elindultak?
- Igen, két órakor.
Rejtőné rosszat sejtve megkérdi:
- És mivel mentek?
- Villamossal kérem, a kisvasúthoz.
Rejtőné tiltakozni szeretne, de nem jön ki hang a torkán…
- Az imént szálltak fel a villamosra, s ha igyekeznek talán még utolérhetik őket… Egy félóra múlva a Kertész kitérőnél lesznek. De… vigyázzanak!… Most hallom, hogy a tüntetők is arrafelé haladnak! Viszontlátásra.
Rejtőné megdermed egy pillanatra, majd az életösztön túllendíti bénultságán:
- Csak provokáció lehetett! Azonnal hívom Jekkel századost! –mondja határozottan, megkeresi és tárcsázza az internálótábor telefonszámát – Jó napot kívánok! Hívom Önt, mert Jungreiszné azt az értesítést kapta Hornyák főhadnagytól, hogy ne mozduljunk ki otthonunkból, s így a délutáni látogatásra sem tudunk…
- Milyen látogatásról beszél?
- Hát az Ön engedélyével…
- Hogy-hogy… maguk még nem tudják? Férjuraikat vagy tíz perce elindíttattam a Baross aknába.
- Hogyan?! – kiált fel Rejtőné.
- Az utasításnak megfelelően.
- De hát, ma reggel még azt mondta nekem, hogy holnap után, a szerda hajnali transzporttal viszik át őket?! – kapaszkodik Rejtőné az ígéretes szavakba.
- Mire fel? Asszonyom, ismer engem tűzkőárus korom óta… Higgye el, Jungreisz és a maga férje… tizenegy perccel ezelőtt elindultak a bányába. Ennyit mondhatok, a viszontlátásra!
Rejtőné azonnal a malomba telefonál és egyik alkalmazottjukat, Cubi barátjukat keresi, akit korábban az internálótáborba küldött élelmiszeres csomagokkal. Cubi azonban még nem érkezett vissza…
A villamoson Magyar János próbarendőr közli Rejtőékkel, hogy útközben le fognak szállni a Mészáros patika előtt, mivel át kell vegyen egy vödröt az internálótábor részére.
Kevesen utaznak a régi járművön, köztük Rácz József, Rejtő egykori barátja, akivel úgy belemerülnek a beszélgetésbe, hogy elfelejtenek szólni Magyar próbarendőrnek a Mészáros patikánál…
Megérkeznek a város határában lévő Kertész kitérőhöz, s mivel ezen a vonalon csak egyetlen sínpár biztosítja a kétirányú közlekedést, várakozni kezdenek a Diósgyőr felől érkező villamosra, annak ellenére, hogy néhány járókelő figyelmezteti a villamosvezetőt: a felvonulók leállították a szerelvényeket.
Egyszer csak Rácz József megjegyzi, hogy „milyen későre jár, már 2 óra 30 perc” és a beszélgetés közben hirtelen észreveszi, hogy a villamostól 300 méterre Diósgyőr irányából hatalmas tömeg tart feléjük.
Rejtőné a diósgyőri gyár egyik hivatalnokától közben megtudja, hogy a felháborodott, hajthatatlan munkások már elindultak Miskolc felé a sínek mentén… Azonnal Fogarassi számát hívja, hagyja hosszan kicsengeni a telefont, majd ingerülten lecsapja a kagylót:
- Hiába,… ez a szám rossz! Nincs más, megpróbálom újból Jekkelt, a táborparancsnokot… - s máris tárcsázza a számot – Jó napot! Rejtőné vagyok. Kérem, ezekben a tragikus percekben ne azt kérdezze, hogy miért pont Ön hívom újra, hanem azt: mit tehetne értem?
- Mire gondol?
- Férjem, mint Ön, szörnyű dolgokat élt át zsidó származása miatt, s attól tartok, hogy a legszörnyűbb megpróbáltatásokkal küszködik ezekben a pillanatokban… - remeg meg váratlanul az asszony hangja a félelemtől – Félek, a tömeg fékeveszett dühétől.
- Asszonyom, megértem szorongását, de…
- Mindez halálosan komoly Jekkel úr! És ebben a pillanatban egyedül Fogarassi főhadnagy segíthetne rajtunk, akinek sem az otthoni, sem a hivatali száma nem felel. Megadná kérem, mindenre és mindenért kérve, az ő személyes, hogy mondjam,… titkos telefonszámát?!
- Hogyan adhatnám, ha ilyen nem létezik?
- A tárgyalás alatt nékem megadta ezt a számot, de képtelen vagyok hazamenni érte ebben az iszonyatos tömegben. – rögtönözi döbbenetes lélekjelenléttel az asszony.
- Rendben van. De csak akkor adom, ha halálos veszély fenyeget…
- Esküszöm, uram!
- Diktálom. Írja?
Rejtőné elkeseredve fedezi fel, hogy az utolsó számjegy héttel nagyobb a Steinerné által megadottnál… Fejét két kezébe temeti, de aztán megrázza magát és azonnal hívja a malmot, ahol utasítja Kontért, hogy induljanak a Kertész kitérőhöz: menteni, ami még menthető.
Kontér és Cubi rohannak a motorkerékpárokhoz és száguldani kezdenek a kísértetiesen elnéptelenedett mellékútvonalakon, a nagygyűlés félig lebontott díszletei mögött…
Amikor Magyar János próbarendőr meglátja a közeledő és háborgó tömeget, megparancsolja, hogy szálljanak le a villamosról és próbáljanak elmenekülni a mellékutca felé… Onnan azonban már szembejön egy 15-20 főből álló csoport, amely a hatalmas, mintegy ezer fős tömeg felé kiáltozza:
- Itt vannak a feketézők!
Pillanatok alatt bekerítik őket.
Amikor a hozzájuk csatlakozó Gulyás városi főmérnökkel lelépnek a villamos lépcsőjéről, egypáran már feléjük rohannak és ezt ordítják:
- Vissza a villamosra és senki el ne hagyja!
Az internáltak engedelmeskedni akarnak a tömeg követelésének, de Magyar János nemet mond:
- Álljanak elém és induljanak!
El akarnának indulni, ekkorra azonban már hatalmas tömeg veszi körül őket és a következőket ordítozzák:
- Ne engedjük megszökni őket! Itt vannak a bitangok! Még ma lógni fognak!
Majd többen kérik a próbarendőrt, hogy adja át őket.
Magyar János azonban meglepő bátorsággal menti őrizeteseit, csőre tölti fegyverét és erélyes hangon figyelmezteti a tüntetőket:
- Nem adom ki ezeket az embereket! A fejemmel felelek értük!
Végül a tömeg haragjának engedve, beleegyezik, hogy a menet élén haladva az internáltakat elkísérje Oszip főispán hivatala elé, de látva, ahogyan Baranyai Péter internált csomagjait, valamint egy „Halál a forintrontókra!” feliratú fatáblát ugyanazok a ’hangadók’ Rejtőre aggatják, váratlanul hozzáfűzi:
- Elindulunk, de aki tíz lépésnél jobban megközelíti őket, abba belelövök.
A végeláthatatlanul hullámzó tömegben a hátizsákot és koffert cipelő Rejtőt egyre fenyegetőbbé váló átkok kísérik. Kikerülnek egy vasgyári teherautót, melyen néhány munkás az internáltak szemébe nevet…
- Ezek szállították tőlem a lisztet… - mondja Rejtő segédkező unokaöccsének. – Számtalanszor adtam nekik egy-két kilót ajándékba.
Utánuk fordulnak, mögöttük kötelet lóbálnak a levegőben,… népítéletről harsognak…
Az unokatestvérek egymásra néznek, tudják, végük van.
Jungreiszné kimerülten fekszik az ágyon.
- Könyörgöm, mondjál már valamit!
- Mindent megtudhatsz, még egy egész életed van rá! – simogatja meg a fiatalasszonyt Rejtőné – De most minden perc, minden hívás egy apró kis esélyt rejt,… hogy folytathatom! Felfogtad, hogy drámai a helyzet?! Nem ijesztgetni akarlak, csak figyelmeztetni drágám, s talán lelkierőt adni azzal, hogy elmondom, amitől tartok. Úgy látom, eddig minden rendkívül szervezetten halad előre, s talán éppen ebben a fogaskerekek pontosságával működő mechanizmusban húzódik az egyetlen esély az életre, mert ellenkező esetben, ha egy tömegben az uszító jelszavak spontán dühkitörésekkel találkoznak, az eredmény csak gyászos lehet…
Kimegy a fürdőszobába és egy pohár vízzel, törölközővel tér vissza:
- Tessék, itt van! Hoztam egy doboz nyugtatót, ezt a két tablettát vedd be azonnal!
Rejtőné ezután a telefonhoz lép és a rendőrséget hívja:
- Jó napot! Főkapitányság!
- Jó napot. Itt Rejtőné beszél. Hornyák főhadnagy kért, hogy hívjam…
- Rejtőné… Rejtőné?! Azon tanakodok, hogy mit is üzent magának Hornyák elvtárs, mert tudja, ő most oda van. – válaszol egy férfi tájszólással – Mondja már, nem a maga férje az a szerencsétlen feketéző?
- De, de… kérem! Mi van vele?!
- Sajnálom, mert igen meghurcolták őt is! Most meg mindenki oda van segíteni érte…
- S hol találom a férjem e pillanatban?
- A szomszédban vannak, nem hallja ezt a mennydörgést? Lehetnek vagy húszezren körülöttük!…
Az ügyeletes rendőr kinyitja az emeleti ablakot és kihajol rajta.
Arrébb morajlik a tömeg.
- És mit akarnak? – kérdezi Rejtőné kétségbeesetten.
- A főhadnagy elvtárs azt mondta, hogy Oszip főispán kéne neki, de az meg nincs Miskolcon, így aztán a többiek próbálnak a lelkükre hatni…
- És a férjem?
- Hiába kérik, hogy oszoljanak szét,… ez a megvadult tömeg nem adja ki őket. Nem csodálom, van köztük minden fajta… Az újságokat lobogtatják… Hallja, azt üvöltik: „Itt megírták, hogy bűnösök! Akkor miért csapnak be minket?!”… Attól tartok, asszonyom, hogy Szkladán elvtárs már hiába emel szót a Független Magyar Bíróságért, itt az ördög ítélkezik.
- Mit mond?! – sikolt fel Rejtőné.
- Nyugalom, asszonyom. Most kértünk erősítést Hornyák és Gál főhadnagynak… Sőt, Kossi Gyula már el is indult a Bujdosó tanosztályszakaszért… - válaszol egyre aprólékosabban az ügyeletes.
- Könyörgöm tartsa a vonalat, amíg…
- Látja, megmondtam! – vág közbe a rendőr – Még Fekete Istvánt se hallgatták végig! Sőt, elindultak a Búza tér felé, szinte maguk előtt tolva… Bocsánat! Indulnom kell! Ezek akasztani akarnak!
- Úristen! – sikolt fel Rejtőné.
- Mi történt? – rémül meg a fiatalasszony.
- Megszakadt… - fegyelmezi magát Rejtőné újra – Borzalmas! Minden személytelenné válik, nem csak az ellenség, de még az is, aki segít, jó Isten!
TANÁCSHÁZA – késő délután
Felhevült légkörben a tanácsháza folyósólyán Steiner rohan Oszip főispán szobájához. Kopogtatás nélkül benyit:
- Hol van Oszip elvtárs? – kérdi elgyötört hangon.
- Kérem! – áll útjába egy egyenruhás férfi – Most tilos bejönni ide!
- Mi történt?
- Látja! – lép elé egy megyei vezető – A helyzet ellenőrizhetetlenné vált,… sőt, azok fordulnak ellenünk, akikért barátaim életüket adták! Oszip elvtárs nincs a városban, de most egyre megy… Hirtelen olyan helyzet állt elő, hogy legyen az ártatlan vagy bűnös, egyikünk se segíthet a másikán… Itt már csak a fegyverek…
- Nincs joguk hozzá! – kiáltja kétségbeesetten Steiner – akarom mondani: jogunk…
- „Csak jogunk marad, ha elveszik szabadságunk, s ez a palota a börtönünkké válhat!” – mondta itten magának Oszip elvtárs… Emlékszik, mielőtt Jungreiszék „átneveléséről” értekeztek… Mit is válaszolt maga? Igen, „börtönné válhat minden, ha az idő hiánnyá silányul…”
- Maga is ott volt akkor?! - kérdi Steiner megrökönyödve.
- Mit akar még tudni… vagy jelenteni?
- Kérem, én segíteni jöttem.
- Akkor igyekezzen ki az utcára! A jogaiért…
TANÁCSHÁZ ELŐTT ÉS A PADLÁSON
Steiner kifurakodik a térre.
Megkerüli a Rejtőéket körbefogó embergyűrűt és felfut a „B” lépcsőházon át az ismert padlástér felé, melynek ajtaját egy rendőr őrzi.
- Oszip elvtárs parancsával jöttem! – mondja gyorsan.
Az őr átengedi.
Fut a hosszú padláson.
Megérkezik a vasajtóhoz, de hiába próbálja kinyitni…
Kopogtat, dörömböl, azonban a tömeg lármája, ütemes kiáltásai elnyomják ökölcsapásainak zaját.
Fogarassi nevét üvölti, majd Szabóét,… de nem nyitják az ajtót, miközben lent már azt harsogják:
- Vigyük a Búza térre őket!
- A Búza téren akasszuk fel!
Steiner arcát fájdalmas görcsök torzítják el.
Felnéz a gerendákra…
- Nem tehetik ezt velem!… - kiáltja és remegve, botladozva rohan körbe a padláson a tömeg mozgását követve, melynek eleje most fordul be a városháza mögötti szűk Búza térre.
- Kötelet! – ordítják többen.
- Akasszuk őket a stráfkocsihoz inkább!
Kinéz a résen, de csak annyit lát, hogy valaki ostorral üti-veri a lovakat, hogy hátrább tolathassa a kocsit.
- Istenem! – roskad össze Steiner – Mit vétettem, mit… hogy mindezt meg kell éljem?!
Újból felnéz a gerendákra a magánkívül üvöltözni kezd:
- Ember! Emberek!
Futna, rohanna, de keze-lába belegabalyodik a látható és láthatatlan dróthálóba, amelyet kétségbeesetten kapálózó mozdulataival maga feszít egyre szorosabbra…
Amikor Kontérék a Városházától a gr. Apponyi Albert utcán át a Búza térre érnek, a tömeg két szárnya hirtelen körbefogja egyrészt Rejtőt, másrészt Jungreiszet, elsodorva őket az őrizetesek mellett még mindig kitartó Magyar János próbarendőrtől.
Rejtőné, versenyt futva az idővel, Fogarassit keresi. Az először megkapott telefonszámon nem éri el, de a második szám hívásakor (melynek utolsó számjegye a nyolcas), váratlan fordulat következik:
- Pillanat! – szól bele valaki a telefonba és félretartva a készüléket, izgatott hangon folytatja az előbbi beszélgetést, amit így Rejtőné is jól hallhat. Az asszony azonnal megérti, hogy az ismeretlen (akinek hangjáról idővel Szabóra ismerünk) valakinek az ablakon át látott eseményeket közvetíti…
Rejtőné rendkívüli lélekjelenléttel Jungreisznénak ismétli Szabó gyors tőmondatait… (Az eseményeket Steiner és Szabó szemszögéből látjuk is közben)
- Elindulnak a végzet felé. A gyűrű bezárul körülöttük… A csendőr hátizsákja és a bőröndje most esik le Rejtő hátáról. A csomagok kinyílnak, tartalmuk széthull a földön… Szalámi rudak, kalács, kockacukor!… A tömeg meglátja a lukulluszi csomagokat és dühödten rájuk veti magát!… Irgalmatlanul verni kezdi őket,… ott ütik, ahol érik,… tuskóval, bottal, doronggal,… Akinek más nem jut, kézzel. Csupa fiatalok körülöttük, még véletlenül sem akad egy idősebb munkás… Percek alatt földre teperik őket… Rejtő orrán, száján, fejéből folyik a vér… Elájul… Jungreisz… még annyit látok, hogy nyakába szíjat akasztanak, lovas kocsihoz kötik,… a kocsi elindul…
Rejtőné kezéből földre hull a telefonkészülék. Az ablakhoz lép, becsukja szemét és imádkozni kezd. Majd kinyitja az ablakot:
- Bocsáss meg Istenem, hogy szavaiddal a sírból hoztam vissza egy ártatlan lelket…
Az alkonyi szürkületben, feldíszített tereken, lepusztult utcákon robog Kontér. Az épületeket fokozatosan nyeli el a sötétség… Végül, mintha minden egyetlen hatalmas alagúttá válna: se fény, se kép, se hang…
MENTÉS
Miként a film kezdetén, egy alagútban haladunk. A szirénázás távoli hajókürtként visszhangzik: idő-alagútban vagyunk. A teljes sötétségből, a kommentátor zárszavával párhuzamosan lassított képek villannak fel, amelyek az illető jelenetsor egy-egy lényeges fragmentumát ábrázolják tárgyilagos távolságból:
Jungreisz Ernőt 1946 július 31-én a megtévesztett tüntetők megfojtják a Búza téren.
Rejtő Sándort Kiss Ferenc rendőr alezredes társaival kimenti a tömegből és egy orosz tiszt segítségével az Erzsébet Kórházba szállítják.
Fogarassi főhadnagy nem fogadja el Kiss Ferenc alezredes ellenjavaslatát és Tömpe Andrásnak, a Vidéki Főkapitányság Politikai Osztálya vezetőjének rádióadón át leadott utasítása szerint letartóztatja a tetteseket, valamint a tüntetés munkás szervezőit, majd agyonkínozzák őket.
Másnap a kiszabadításukra indult néptömeg, - meglátva az időközben elengedett és teherautón közeledő áldozatokat, akik ingüket levéve mutatják a brutális kínzások nyomait -, felháborodottan behatol a Főkapitányság épületébe és antiszemita szidalmak közepette meglincseli a pincében bujkáló Fogarassi Artúrt.
Az újabb atrocitásokat a helyszínre vezényelt kilenc-tíz szovjet sorkatona akadályozza meg. Erőszakmentesen, de határozott fellépéssel feloszlatják a tömeget, melynek egy fékeveszett csoportja az Erzsébet Kórházba indul, hogy Rejtővel is végezzen.
Ott azonban dr. Ágoston népügyész, - aki Oszip István titkárának felhívására reggel óta géppisztollyal őrizte Rejtőt -, kikényszeríti a szükséges rendőrségi engedélyt, és az utolsó pillanatban… mentőautóval Budapestre indítja Rejtő Sándort és feleségét.
A TRAGIKUS ESEMÉNYEK KÖVETKEZMÉNYEI
„A Rákosi kedvenc tételét igazolandó események híre - a „fasiszta, bűnös magyar népről” – azonnal eljut a párizsi békekonferenciáig, ahol éppen ezekben a napokban tárgyalják Magyarország ügyét:
A magyar kormány a négy nagy hatalom külügyminisztereinek 1946 májusában eljuttatott jegyzékében Erdély egy részének visszacsatolását kéri, s azt javasolja, hogy a visszacsatolt területen a románok száma pontosan egyezzék meg a Romániának adott erdélyi terület magyarságának számával. A magyar jegyzék a fegyverszüneti szerződésre támaszkodik, amely csak annyit állapít meg, hogy Erdély nagyobb részét Romániának kell adni. Másrészt Magyarország visszautasítja a 800 000 csehszlovákiai magyarnak áttelepítésére vonatkozó cseh javaslatot, tekintettel a Magyarországon már végrehajtott földosztásra és a magyar ipar elszegényedésére.
Révai József a Szabad Nép 1946. augusztus 4-i számának, az újság teljes első oldalát kitöltő „Miskolc és Párizs” című cikkében a történteket fasiszta provokációnak minősítette, olyan „ürügynek”, amely véleménye szerint alkalmas lehetett volna egy belpolitikai fordulat kezdeményezésére. Révai szerint, egy szervezettnek induló munkástüntetést „csőcselék elemek, fasiszta antiszemita lincseléssé változtatták át.”
Az áldozat özvegye, Jungreiszné a következő nyilatkozatot teszi:
„Arról beszélnek, hogy mindenki kegyelmet kap. Hiszen én nem is azt akarom, hogy a félrevezetett tömeget büntessék meg, de azok, akik fellázították,… akik tudatosan emberölésre ingerelték őket, azok számára ne legyen kegyelem.”
Pártai Tivadar, a Kisgazda Párt észak-magyarországi titkára a Parlamentben Rákosi Mátyás szemébe mondja, hogy az ő felelőtlen kijelentései indították el a szomorú végű eseménysorozatot, mire Rákosi cinikusan azt feleli, hogy „ami ebben az országban történik, azért ők csak 17%-ban felelősek.”
